Jason Reitman eddigi munkássága alapján az amerikai félfüggetlen-mozi leginkább Alexander Payne, David O. Russell és Spike Jonze nevével fémjelezett vonulatához sorolható - azaz olyan alkotó, aki a stúdiók uralta gyártási struktúrában egyéni hangvételű darabokkal tudott előrukkolni. Fiatal kora ellenére Reitman képes volt kiaknázni a hollywoodi háttér és az indie-szellemiség előnyeit, amivel igen komoly elismeréseket söpört be. Eddigi mozijai pontosan megfeleltek az uralkodó (értsd díjesőkkel honorált) esztétikai normáknak, hisz az Álomgyár megoldásait a fárasztó klisék ismételgetése nélkül sikerült továbbgondolni. Bár a "félfüggetlen" címke szerencsére lassan értelmét veszti és mind a sztárokat, mind az erőforrásokat tekintve nagyobb az átjárás a két terület között, Reitman eddigi filmjei kimondottan frissek voltak. A Nyárutó esetében ez sajnos nem jelenthető ki ilyen egyértelműen.
Nem igazán világos, mit látott Reitman ebben az egyszerű és erősen szirupos történetben, hisz korábban olyan írókkal dolgozott együtt, mint Diablo Cody. Ezzel a kétségtelenül kedves, de mérsékelten izgalmas családregénnyel túl sokat nem is lehetett kezdeni. Igaz, az alkotó eddigi munkáiban mindig kiemelt hangsúlyt kapott a posztmodern család, illetve az elfogadás kérdése, itt csak sima kartonfigurákkal és nem kimondottan mély problémákkal találkozhatunk. Sebzett hősök találnak egymásra és a nehézségek ellenére Romana-szerű idillben élnek, a család fontossága és az újrakezdés lehetősége minden helyzetben adott.
Reitman szépen szövögeti a történetet, ügyesen építi az atmoszférát és természetesen a színészekkel sincs probléma. Elhisszük, hogy a szökött fegyenc valójában egy türelmes és házias férfi, nem akadunk fenn azon sem, hogy a depressziós asszony pillanatok alatt kivirágzik. A Nyárutó vitathatlanul igényes és melegszívű alkotás, imponáló profizmussal levezényelve, csak épp pontosan olyan, mint az idilli képeslapok: szeretnénk hinni nekik, de tudjuk, hogy a hatás érdekében a fotósnak csalnia kellett.