A “generációs közérzetfilm” címkéje kissé mesterkélten és riasztóan komolyan cseng, mégis pontosan kifejezi, miért lehet nagyon szeretni Reisz Gábor első játékfilmjét. A rendező baráti együttműködéssel készült diplomamunkája különböző epizódok és apró hangulatjelentések hol lazább, hol szorosabb füzére, mely a harmincat betöltő Y-generáció sajátos életérzését fogalmazza meg - hitelesen és szerethetően. E sorok írója éppen annyi idős, mint maga a főszereplő, ezért nyugodt szívvel kijelenthető, a kör- és kórkép rendkívül pontos.
Párkapcsolati gondok, munkakeresés, családi nyomás, kivándorlás és önmegvalósítás - mindenkinél felmerülnek ezek a problémák, de a zsibbadt tanácstalanság ennél a korosztálynál egyértelműen koncentrált. Reisz szerencsére nem panaszkodik vagy lamentál, inkább azokra a keserédes pillanatokra tapint rá, amelyeken keresztül komikusabb formában tárulnak fel ezek a problémák. HR-interjú közben pittyegő facebook-chat, ellenőr-para, a magyar állapotok fikázása, kínos családi ebéd, sörözős baráti jótanácsok - a jelenetek egytől-egyig találnak.
A tabló korántsem hibátlan, az abszurd vagy az álomszerű betétek néha megtörik a ritmust, de ez a film azon kevesek egyike, aminek még a hibák is jól állnak, hisz a döccenők és a mesterkét megoldások illenek a hősökhöz, a választott témához. A filmtörténeti utalások, a francia és magyar újhullám vagy a Diploma előtt megidézése elegáns, a finálé az alműfaj nagy futásaihoz méltó. Budapest él a vásznon, az önmagukat alakító szereplők nem hibáznak, a poénokat veszi a közönség. A VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan végtelenül szimpatikus mozi, mely remekül fog öregeni. Még az simán előfordulat, hogy a nézők egy jól körülhatárolható csoportja később a saját kultfilmjeként fogja ünnepelni.