Pont a Charlie Hebdo-tragédia előtt néhány nappal írtam egy rövdiebb eszmefuttatást erről a filmről, melyet végül nem posztoltam. Először át akartam írni, majd törölni, de a hírek lecsengésével párhuzamosan végül inkább úgy döntöttem, egy az egyben, változtatás nélkül közreadom. A későbbi szörnyű események tükrében ugyanis egészen fura fénytörést kap a szöveg:
Önmagában nézve az újabb Rogen-Franco poénkodás csak mérsékelten izgalmas, e közepesen szórakoztató komédiánál sokkal érdekfeszítőbbek azok a tovagyűrűző hullámok, melyeket az alkotók e művükkel félig-meddig akaratlanul keltettek. Egy diktatúrán viccelődni és a demokrácia mellett kiállni önmagában még nem forradalmi tett, ahogyan a szókimondó, segglyukak és péniszek körül forgó viccek sem hatnak az újdonság erejével. A minőség elmarad a két színész jobban sikerült munkáitól és az újabb Diktátor sem született meg. Ez a mozi bizony szép csendben a feledés homályába merült volna, ha nincs az állítólagos bosszú-hack, illetve a rá következő fura döntések sora. A Sony rendszerébe betörő terroristák két dolgot biztosan elértek. Akár összefüggött a filmmel, akár nem, a támadás reklámot csinált és azt a látszott keltette, mintha valami provokatív kritikáról lenne szó. Ilyesmi persze nincs a vásznon, de mivel ment a kavarás, most már az is kíváncsi rá, aki amúgy soha nem nézne ilyesmit. Ennél ellentmondásosabb volt a Sony reakciója, hisz az ügy kínos meghátrálásra kényszerített egy világcéget. A döntés nyilván nehéz volt, hisz egyik oldalon az üzleti szempontok mellett a szólásszabadság fontossága, a másikon esetleges terrorcselekmények merültek fel. Az arctalan, gyáva fenyegetőzs végül célt ért és a mozik nem tűzték műsorra, de az online forgalmazott művet valószínűleg sokkal többen látták, mint egyébként. Végül senki sem lehet boldog, a lose-to-lose szituációknál pedig nincs rosszabb.