Kinetográf

Gillian Robespierre író-rendező debütáló filmje távolról nézve romantikus komédia, a szimpatikus figurák akadályokkal tarkított egymásra találása mégsem szokványos. A románc mögött erős feminista mozi bontakozik ki, stand-up betétekben előadott vagina-monológokkal, neurotikus szereplőkkel és a New York-mítosz erőszakos fényezésével. Bár Robespierre vállalásai érthetőek, a nagydumás nagyvárosi lány karaktere néhol nemcsak kimondottan idegesítő, de végtelenül modoros is, különösen a Girls/Broad City sikerei és a mumblecore-mozgalom kultusza után. Az Obvious Child ennyiben a lecsengő hipszterség lenyomata, amit kizárólag az abortusz-tematika központi motívuma képes ellensúlyozni. Hőseinket végül ugyanis a klinikán együtt töltött idő hozza végül össze, ami kimondottan pimasz kifordítása a nagy futásokkal véget érő műfaji repcetúrának. Ha nem is forradalmi, azért érdekes kapcsolati dramedy.

A pre-apokaliptikus filmek a legtöbbször unalmas romboláspornóba fulladnak, vagy az utolsó pillanatokban a tudós-katona párosoknak mégis sikerül megmenteniük az emberiséget. Az ausztrál These final hours sokkoló receptje egészen mást ígér, hisz a meteor már becsapódott, a lángtenger elindult és néhány óra múlva vége az életnek a Földön. Ebben a kilátástalan helyzetben rosszéletű hősünk úgy dönt, még egyszer jól kiüti magát és bulizik egy nagyot, de a dolgok végül nem a tervei szerint alakulnak. A drogfüggő, két nő között őrlődő srác egy elrabolt kislányba botlik és úgy dönt, utoljára megpróbál jót cselekedni. Az ismerős erkölcsi példabeszéd akár kínosan is elsülhetne, ám Zak Hilditch író-rendező értő kezei között a történet valóban súlyossá válik. A háttérben ott kísért a közelgő világvége, melyet egy-két remek vágással, ügyes kulisszával és eseménnyel sikerül hitelessé varázsolni, a nyugat-ausztrál táj ráadásul ideális helyszíne az emberiség utolsó óráinak. A ketyegő óra, a reménytelenség tökéletesen ellensúlyozza a kedves kislány és az egoista férfia kapcsolatát, a feszültség folyamatos, az érzelmi töltés giccsmentes. A megváltás egyszerre felemelő és tragikus, hosszú ideje nem láthattunk ennyire okos világvége-mozit. 

John Cassavetes legendás alkotói módszere a New York-i indie-szcéna egyik fontos iránymutatója és vágyott ideája, ám a színész-rendező utánozhatatlan filmjeit eddig maximum csak megközelíteni sikerült a lelkes tanítványoknak. A Listen Up Philip meggyőzően használja Cassavetes filmnyelvi megoldásait. A színészek aktívan közreműködnek a figurák megteremtésében, a kamera szabadon mozog és a narráció is erősen karakterközpontú, a varázslat mégis elmarad. Alex Ross Perry harmadik munkája egoista művészeket figyel meg és Woody Allen nyomdokait követve a neurózisaikat és szorongásaikat boncolgatja. Szereplőink dühe mögött bizonytalanság, szorongás és magány munkál, a tehetség lelki gondokkal párosul, ráadásul a Nagy Almában se könnyű élni. Perry ügyesen teremt atmoszférát, folyamatosan szól a jazz, a tárgyi környezet és a helyszínek a hipszter-életérzést tükrözik, de a szokásos lecke mögül hiányzik az a bizonyos plusz.  gyszerűen nem érdekelnek minket eléggé ezek az emberek, így a problémáik sem túlzottan érdekfeszítőek és egyre kevésbé törődünk velük. Ez az, ami egy Cassavetes-filmben soha nem történhetne meg.

A nyolcvannegyedik (!) életévét taposó Clint Eastwood egyszerűen képtelen hibázni, még egy közepesen izgalmas sztoriból is képes kellemes filmet varázsolni. Frankie Valli és a The Four Season sikertörténete kacskaringókkal teli ugyan, de az utcáról a csúcsig emelkedő együttes karrierjénél azért vannak sokkal érdekfeszítőbb mesék. A Jersey Boys szerencsére a figurákra koncentrál és az olasz-amerikai lét kötelező mitizálása, a barátság és a tisztesség unalomig ismert példabeszéde mellett kimondottan érdekesen keveri a műfajokat. A film legjobb pillanataiban afféle maffia-musical pereg a szemünk előtt, kötelező slágerekkel és bűnfilmes kikacsintásokkal, szerethető karakterekkel és nosztalgikus hangulatokkal. Eastwood tökéletes arányérzéke és ízlése kell hozzá, hogy ne essen szét és ne fulladjon önparódiába a dolog. Vélhetően személyes kötődések, rajongás miatt vállalta e B-kategóriás Broadway-darab megrendezését és ha már a kamera mögé állt, hát ki is facsart belőle mindent. Ebben a forgatókönyvben ennyi volt, Eastwood nyilván nem ezzel vonul be a filmtörténetbe, de ismét bizonyítja, mennyire jó arányérzékű, biztos kezű rendező.

A zenés dramedy egészen valószerűtlen hibrid, nem is csoda, ha csak igen kevesen képesek emlékezeteset alkotni ebben a sajátos műfaji kombóban. Végy néhány szimpatikus, az élete adott pontján megrekedő figurát, a történet során hozd őket közös nevezőre és a végén tanuljon mindenki valami fontosat, miközben egy-két kellemes melódiának is fel kell csendülnie úgy, hogy valahogyan kapcsolódjon a sztorihoz. Papíron sem tűnik egyszerűnek a recept, de ha valaki belevág, a sematizmus unalmát és az olcsó érzelgősséget kimondottan nehéz elkerülni. A rossz magyar cím sugallatával ellentétben a Szerelemre hangszerelve alkotóinak sikerül a bravúr. 

A True Detective az elmúlt évben amolyan hivatkozási alappá, sarokponttá, sőt, jelzős szerkezetté változott. Mostanság ha kijön egy markáns hangulatú, összetett karakterekkel és több idősíkot átfogó cselekménnyel operáló krimi, rögtön rákerül “az új True Detective” pecsét. E jelenség nemcsak a kanonizálódás és kultusszá válás atombiztos fokmérője, de azt is remekül mutatja, a két nyomozóval Nic Pizzolatto valami nagyon markánsat alkotott. Szerzőnk rendkívül tehetséges író és hogy ez mennyire így van, arra Galveston címmel is van bizonyíték. A rákos behajtó és a fiatal prosti méregerős megváltástörténete a sorozat előtt néhány évvel írodott, de már az első regényben is ott izzik Pizzolatto tökéletes atmoszféra- és karakterteremtő képessége. Bár narratív truvájukról itt még szó sincsen, a szöveg olyan sötét, olyan sűrű szövésű, hogy nincs is szükség hajmeresztő fordulatokra. Ütős mondatok, pontos jellemek és egy mocskosan szép sztori az emberi kapcsolatokról - a regényt ezen tulajdonságai már önmagukban kiemelnék az átlagból, a jelenetek leginkább mégis a filmszerűségükkel nyűgöznek le. Aki látta a sorozatot, annak bizonyára az agyába égett a mocsaras déli táj, mely tulajdonképp az események egyik fontos főszereplője. Pizzolatto itt sem véletlenül választotta címként a lepukkant texasi tengerparti városka nevét: szinte az orrunkban érezzük a rozsda, a klór, a sós levegő, az olvadó aszfalt szagát. Az összes alapanyag itt van már, ami olyan utánozhatatlanná tette a későbbi tévés produkciót. Eszményi mozi készülhet majd ebből, de ne erre várjunk, ez a cucc erősen ajánlott olvasmány.

Spike Jonze nagyjátékfilmes munkássága a saját világukba zárkózó különcök köré épül, a népszerű amerikai mesekönyv mozgóképes illusztrációja gyakorlatilag testhezálló feladat. Az Ahol a vadak várnak klasszikus tükörtörténet: egy dühös kisfiú a nap eseményeit egy általa teremtett illúzióban dolgozza fel, kibeszélve és feloldva az agresszió forrását jelentő konfliktusokat. Jonze érzékeny és együttérző rendező, maximálisan tiszteletben tartja a fiatal hős szemszögét, ami némileg paradox módon problémássá teszi a művet. A gyermeki nézőpont általában felnőtt alkotók szemüvegén keresztül kerül a vászonra, igen ritka az olyan művész, aki képes ilyen szinten megőrizni az efféle fantáziák romlatlan kaotikusságát. A meseterápia a különböző archetípusok és narratív formák felfedezésén és átélésén keresztül működik, a klasszikus történetekben a csapongó képzelet rendezett példává áll össze. Jonze infantilis “tombolása” kétségtelenül látványos és eredeti, ám közben a vázként szolgáló történet szétfolyik, a szimbólumok és metaforák elhalványulnak, a tükörkép elhomályosítja a tükrözöttet. A film két világ között reked, a katarzis elmarad.

Timur Vermes könyve igazi high concept mentén íródott, még ha maga az alapötlet nem is túlzottan eredeti vagy bonyolult. Amilyen egyszerű, olyan nagyszerű húzás feltámasztani és bedobni Hitlert a kortás bulvársajtó zavaros vizei közé, hogy aztán a szörnyűséges német diktátorral az író görbe tükröt tarthasson Németország (és egy picit a nyugati társadalmak) elé. Vermes receptje ideig-óráig remekül funkcionál, a Führer halálosan komolyan nyomja a sódert és senki nem veszi komolyan, sőt, először viccnek, később zseniális iróniának gondolják a “feltámadást”. Szépen végigszáguldunk tehát a politikai korrektség, a butaság és a beszariság háromszögében vergődő médián, a kórképet Hitler igen sommás megjegyzésekkel vázolja, a poénok ütnek. Az első száz oldal után a remek koncepció sajnos kifullad, a dolog kissé generikussá válik és önismétlésbe fullad és szinte semmit nem vált be az ígéretes felütésből. Igaz, a német olvasó számára nyilván sokkal erősebb a kritika és eredeti nyelven a régi/új beszédmodor ellentmondásai is plusz réteggel gazgadítják a szöveget. Az avíttas szófordulatok a fordításban csak néhol csalnak mosolyt az arcunkra, talán ha Horthy vagy Kádár térne vissza, ez az egész sokkal jobban ütne. Csak sajnos az a baj, hogy Hitlerrel ellentétben ők bizony nem is tapasztalnának olyan nagyon markáns változásokat a közéletben - és ez nem csak üres demagóg kesergés, elég csak körbenézni a hírekben.

Az iráni származású képregényes Marjane Satrapi Sundance-kedvenc bizarr fekete tragikomédiáját elsősorban a főszereplő Ryan Reynolds teljesítménye viszi el a hátán. A The Voices főhőse elivatott, rendszerető munkaerő és nagy állatbarát, egyetlen problémája, hogy mellesleg kíméletlen sorozatgyilkos. Az akut pszichológiai problémából a legújabb trendeket követve nem bűndráma, hanem morbid társadalomkritikaként és a művész-lét keserű látleletként is szemlélhető véres allegória születik. Jerry gyermekkori traumái és mentális betegsége folyományaként egy színes álomvilágban él, melynek egyik sajnálatos következménye, hogy néha elteszi láb alól a hozzá közeledő kolléganőket. Míg a valóságban alantas munkát végez és egy lepukkant helyen lakik, addig ő mindezt egészen másképp, rózsaszínben látja. Az orvos persze felír neki józanító gyógyszereket, de ugyan ki akar az unalmas hétköznapokban élni, ha a másik oldalon beszélő állatok várnak rá. Satrapi egyszerre kérdez rá a normalitás és a kóros határaira, illetve a boldogság lehetőségeire, gyilkos története azonban néhol kissé keresettnek és csapongónak tűnhet. Ryan Reynolds viszont valósággal brillírozik a főhős bőrében és több elvetélt próbálkozás után végre sikerül megmutatnia, miféle komoly, komplex alakításokra képes.

Szemtelenül kézenfekvő, mégis egészen zseniális A marsi koncepciója. Andy Weir fogta a nyugati empirikus-pozitivista világnézet egyik fontos dicshimnuszát (Robinson Cruso) és némileg átalakítva, a mai kor viszonyaira igazítva továbbgondolta. A Marsra helyezett emberideál-hajótörött túlélésért folytatott harcát megörökítő naplója egyszerre szólítja meg a bennünk lakó, messzi tengerekre és ismeretlen tájakra vágyó felfedezőt, a tudományos kísérletekért rajongó tinédzsert, a túlélési praktikákat lebilincselően figyelő férfit és az emberi tudás nagyszerűségében hívő felnőttet. Maga a sztori tulajdonképp minimális, hősünk egyedül marad a Marson és megpróbálja túlélni. Enny az egész, de mindez egy lebilincselően izgalmas láncreakciót indít be, mely után  Bear Grylls és Angus MacGyver nyugodtan nyugdíjazhatják magukat. Itt bizony nem pókokat kell enni vagy bicskával kiszabadulni a börtönből, a kíméletlen világűrben minde  molekula oxigénért meg kell harcolni. Fogalmam sincs, tudományosan mennyire akkurátusak az itt leírtak, de nem is igazán érdekel (a valószerűséget számon kérő, nagy élvezettel szőrszálhasogatók paradox viselkedése megérnéne egy külön posztot). Hősünk egy zárt rendszert optimalizál a saját túlélésé érdekében és Weir mindezt hihetően mutatja be. Az embernek hirtelen kedve lesz fizikával és csillagászattal foglalkozni, ami bizony hatalmas szó, az egész regény mégis azért működik, mert erősen szurkolunk a távolban ragadt emberünknek. Mark sorsáért elsősorban azért érdeklődünk ennyire, mert hihetetlenül jófej ürge. akivel élmény eltölteni az időt. A fordítás remek, a poénok menetrendszerűen érkeznek, a feszülség magas, a fordulatok ütnek Az embernek a csillagok között helye - nagy közhely ez, de itt most maximálisan átjön a dolog. 

Emlékezetes bemutatkozó bűndrámája után a belga Michaël R. Roskam igen gyorsan a tengerentúlon találta magát. A Bikanyak rendezője az amerikai rendszerben is sikerrel vette az akadályokat és képes volt a debütfilmjéhez hasonló, masszívan sötét mozit forgatni. A Piszkos pénz Dennis Lehane forgatókönyvéből készült és a figurákat olyan színészóriások formálják meg, mint Tom Hardy, Matthias Schoenaerts és a sajnos időközben elhunyt James Gandolfini. Roskam mesterien teremti meg a fagyos, szorongató atmoszférát, a lakásbelsők, a lepukkant környék szinte fojtogató, a tempó kimért, a feszültség folyamatos. A rendező a történet fordulatai helyett elsősorban a karakterekre koncentrál és a komplex jellemek mellett ezúttal is a bűn és a bűnhődés kérdéskörét vizsgálja, rendkívül eredményesen. A színészek remekelnek, különösen Hardy és Gandolfini képes egy-egy gesztussal, testtartással érzékeltetni a mélyben dolgozó sérelmeket, elfojtásokat. Sajnos elsikkadt picit ez a mozi a kínálatban, holott nagy film ez. Érni fog majd, mint a jó bor.

Ha a nők ábrázolásáról van szó, a “férfi tekintetet” képtelenség kikapcsolni. Az ecset, a véső, a kamera sosem hazudik és ne is legyünk álszentek: a másik nem testére egész egszerűen nem tudunk úgy tekinteni, hogy “az” ne jutna az eszünkbe. Abdellatif Kechiche díjesővel megszórt, ajnározott/utált filmjében egy szerelem krónikáját szeretné megrajzolni, ezért rendkívül közel megy a hősökhöz. El akarja lesni, tetten akarja érni azokat a hétköznapi pillanatokat, melyek végül kirajzolják egy kapcsolat ívét, fordulópontjait. Ez eddig rendben is van, bár személy szerint nem vagyok biztos benne, hogy a jellemek elmélyítéséhez valóban szükség van ennyire hosszú hangulatfestő jelenetekre, akkurátusan kitartott életképekre. A finálé sírós-szipogós beszélgetése már-már az önparódia határát súrolja, a három órás játékidő feleslegesnek, túlnyújtottnak tűnik. A kézikamera és a közelik frekventált használata egyébként is érzékennyé teszi a nézőt. A hosszú bambulások nélkül is erősen bevonódunk a címszereplő Adéle hétköznapjaiba, ezért nem mindig érdekes, hogyan tölti az idejét a hölgy. Terjengős, de mindenképpen pontos az állapotfelmérés, az igazán komoly probléma inkább azzal van, hogy a férfi Kechiche két nő szerelmét vizsgálja.

Bár a spagettiwestern születése és évtizedes tündöklése önmagában véve kisebbfajta csoda, azért ne feledjük, hogy a csúcsművek árnyékában készülő közel félezer műalkotás túlnyomó többségét egyszer használatos, eldobható fogyasztási cikknek szánták. A korabeli olasz filmgyártás rugalmassága és műfaji érzékénysége valóban lenyűgöző, de még a legnagyobb tehetségek is kénytelenek voltak néha fizetésért filmező mesteremberként forgatni. Aki teheti, vessen egy gyors pillantást például Sergio Martino életművére, hisz az olasz populáris mozi keresztmetszete rajzolódik ki előttünk. Szűk ötven esztendő alatt közel hetven rendezői kredit, először vadnyugati cuccok, majd néhány vérbő giallo és rendőrmozi, egy-két kannibálos sokk-horror és a kötelező apokaliptikus látomások, végül pedig televízió. Ha hamarabb születik, alkotónk bizonyára szandálos-kardozós eposzt is dirigálhatott volna, csak hogy teljes legyen a talján műfajfilmes paletta. Martino tehát megbízható figura, aki néha villantott (Mannaja, Torso), de általában inkább a kötelezőt hozta, ami korántsem lebecsülendő dolog. sőt. Az Arizona Colt Returns pontosan ilyen darab, egy rosszul öregedő, ma már teljességgel érdektelen tucatwestern. Kötelező kör volt anno, de hát pont ezek jelentették azt a szilárd alapot, amiből kiemelkedhettek a valódi remekművek.

A britek krimiben ugye hagyományosan erősek és láthatóan a televíziós alkotók is bölcsen követik az uralkodó trendeket. A szigetország újabb bűnszériái között akad néhány kimondottan erős és emlékezetes darab, melyek aprólékosan kidolgozott jellemrajzokkal és lokális színekkel nyűgözik le a nézőt. Az amerikai csúcsdarabok masszív hangulatai és a skandináv noir társadalomkritikusabb színei szerencsésen keverednek, ha sikerülne egy picit javítani a fordulatok és történetmesélés minőségén, a recept globálisan is sikeresebb lehetne (mint a Sherlock vagy a Luther esetében). A tavalyi év két friss slágerdarabja, a Happy Valley és a The Missing remekül példázzák a legjobb brit bűnügyi miniszériák erősségeit - és sajnos a gyengeségeit is.

Amennyire óriási ötlet a Honeymoon felütése, olyan csalódást keltő a befejezése. A halálosan cuki házaspár az esküvő után beveszi magát az a családi nyaralóba. Még nincs szezon, az erdő közepén álló faházban csak ketten vannak és ahogyan az ilyen esetekben történni szokott, a románcot egyre furcsább események árnyékolják be. Rose Leslie szerepeltetése mellett a filmnek hatalmas plusz pont járt az író-rendező személye miatt. Az elsőfilmes Leigh Janiak egy tehetséges fiatal nő és ez a tény bizony izgalmas felhangokkal gazdagítja a házasság hamiskán csillogó mázát, a kapcsolatok törvényszerű élettartamát, a feleség-lét mókás ellentmondásait boncolgató történetet. A horror sokáig abból fakad, hogy a férfi kénytelen rádöbbenni, a több száz együtt töltött nap és éjszaka, az esküvő és a nagy szerelem ellenére abszolút fogalma sincsen, ki is tulajdonképpen a felesége. A hideglelős, klausztrofób kapcsolati thriller végül sajnos igen olcsó műfaji ijesztgetésekben és egy nem túl eredeti végkifejletben oldódik fel, de még így is pozitívba billen a mérleg. Az unalomig ismert horror-toposz ilyen szemszögű feldolgozása eredeti és izgalmas ötlet - nagy kár, hogy nem sikerült kiaknázni az ebben rejlő potenciálokat.

A mozi csecsemőkorának vitathatatlanul a burleszk volt az egyik legmarkánsabb, egfontosabb műfaja. A korai elemzők és esztéták a tartalom és forma tökéletes összhangját, az erős túlzásokkal operáló helyzetkomikum és a saját nyelvét kereső film egymásra találását ünnepelték benne, míg a közönség a vizuálisan erős gegeket, a boldog meséket imádta. Az esetlen, esélytelen kisember mindig talpra esik és a szerencsének köszönhetően győz, az ő sorsszerű boldogsága nyelvtől és kultúrától független, örök népmesei fordulatként ma is simán rabul ejti a szívünket. Bár a hangosfilm eljövetele, majd a verbalitásra építő komikum hegemóniája véget vetetett a zsáner aranykorának, a hagyományok egy-két nagy nevettető életművének hála még most is élnek. Az olasz Roberto Benigni 1994-ben a modern burleszk egyik legviccesebb darabját alkotta meg, a Szörnyeteg a régi és új hibátlan kombinációja.

Mielőtt bevették magukat a tékák alsó polcaira és ellepték a másolt VHS-kazetták “B-oldalát”, a sötét cuccban bérgyilkoló, fantasztikus harcművészeti képességekkel felvértezett ninják a japán film drámai figurái közé tartoztak. A baglyok kastélya ezen alzsáner egyik klasszikus, a hűség, a hagyomány és a bosszú kérdéseiről meditáló alapvetése. A háttérben zajló politikai játszmákban gyilkos bábként, egyszerű fegyverként sodródik a családját és klánját vesztett ninja, akinek végül a személyes boldogság és a kötelesség között kell választani. Erősen allegorikus, a japán közönség számára mélyen átélhető dilemmákról van szó, de aki egy akciódús és látványos, a későbbi darabokhoz hasonló filmet vár, csalódni fog. A több mint fél évszázada (!) forgatott darab egy klasszikus regényt dolgoz fel és inkább lassú lefolyású karakterdráma, mint pergő harcművész-mozi. A film nem a ninja képességeit, hanem a lelkét veszi célba, ami egészen más végeredményt eredményez, mint amit az álarcos-dobócsillagos figuráktól megszoktunk. Már csak emiatt is erősen ajánlott.

Az akciófilm a burleszk egyenesági leszármazottja - aki nem hiszi, nézze meg a fantasztikus Buster Keaton bármelyik legendás munkáját. A Sherlock Jr. ügyesen összefűzött attrakciói valahol fél úton vannak a cirkuszi mutatványok és a modern mulitplex-látványosságok között. Autós üldözések, szédületes kataszkadőr-teljesítmények és ellenállhatatatlan trükkök, technikai segítség nélkül. Keaton hihetetlen dolgokat talál ki, az álata alakított kisember végül mindig győz, de amit a kamera előtt művel, az lélegzetelállító. Kilencven éves már a Sherlock Jr., a belőle áradó kreativitás és humor miatt azonban egy percet sem öregedett. Önreflexió, narratív trükkök és szürreális vágások - ez a klasszikus darab jóval frisebb, mint a mai kínálat legnagyobb része.

Egy technicolor-színekbe áztatott, brit lovagiassággal és epikus történetszövéssel megspékelt mozi abból az időből, amikor a szórakoztatás és a műfajok keverése egészen mást jelentett, mint ma. Michael Powell és (Emeric) Pressburger Imre 1943-ban forgatta ezt a háborús-romantikus eposzt, a produkción mégsem hagytak nyomot a mostoha körülmények. Lehengerlő képek, csodálatos párbeszédek és ráérősen kibontakozó sorosok tudósítanak a barátság, a bajtársiasság és a szerelem fontosságáról, illetve az emmigráns-lét viszontagsáigaról. Scorsese nem véletlenül rajongott ezért a műremekért, ez tényleg maga a nagybetűs MOZI. Aki teheti, szerezze be valahogyan...

Az idilli kertváros lassú rothadása az amerikai társadalomban zajló mikro- és markoszintű változások fontos indikátora, így a folyamat boncolgatása a kortárs amerikai midcult meghatározó motívuma. A gondozott gyep, a takaros ház és a mosolyogva integető család modellértékű kulisszái mögött sötét folyamatok zajlanak, melyeket filmek, sorozatok és könyvek boncolgatnak már hosszú évtizedek óta. A kiüresedő szülői és nemi szerepek, a szép csendben erodálódó társadalom és a szabadságba és jólétbe fulladó egyén egzisztenciális válsága egyre látványosabb feszültségeket okoznak. A mélyben lappangó problémák nem tudatosulnak, nem vezetnek lázadáshoz, inkább kontans szorongássá alakulva árnyékolják be a középosztály mindennapjait. Jonathan Franzen ezt a sajátos létállapotot a klasszikus nagyregény eszközeivel rögzíti.

Bár a Leviatán epikus látomása Jób szenvedéstörténetét a putyini Oroszország viszonyai közé applikálja, sajnos itt és most, számunkra is rendkívül aktuális (különösen a mostani kínos kirakatlátogatás fényében). Masszív egzisztencialista dráma bontakozik ki a néző előtt, a lassan enyésző, vodkától bűzlő, rozsdamarta vidéken a barbárság az úr. Gyönyörű képek, mesteri rendezés és remek színészek: aki nem ismeri a bibliai példabeszédet és a politikával sincs tisztában, azt is magával ragadják a felkavaró emberi tragédiák. Andrey Zvyagintsev filmje mégis jóval több, mint egy hosszúra nyúló, míves lételméleti elmélkedés, hisz a hősök sorsán keresztül a hatalom őrült mechanizmusát, az alávetettség kilátástalanságát vizsgálja, szintén kiválóan. Fontos, sőt, égető problémákat pedzeget a film, mert ugyan nyugathatjuk magunkat, hogy a gátlástalan polgármester, a korrupt rendőrség és a képmutatást elképesztő magasságokba emelő egyház csak tőlünk keletre viheti pusztulásba az embereket és az országot. Talán így van, de a felül lévők mérhetetlen cinizmusa már felénk is ismerős lehet: sajnos itt és most, nekünk elsősorban ezért gyomorszorító élmény ez a mozi. Sőt, vasárnap valószínűsíthetően Oscarral is elismerik majd az alkotók teljesítményét.

A marcona bérgyilkos aranyos kiskutyáját az orosz maffia kinyírja, hősünk ezért bosszút esküszik. Röhejesnek tűnik a film alaphelyzete? Nos, a John Wick korántsem viccel és ebből a már-már ironikusan rossz kezdésből simán az elmúlt évek egyik legjobb (akció)filmjét pakolják elénk. Chad Stahelski (és a stáblista fel nem került David Leitch) elsőfilmes rendezők, de az elmúlt évtizedekben kaszkadőr-csapatok vezetiként számos meghatározó műben szerepeltek. Vérbeli profikról van tehát szó, ami rögtön a bevezető lehengerlő montázsa is bizonyít. A párbeszéd nélküli képsorok csodálatosan megágyaznak a hős drámájának és az első tíz pár után már a kiskutyás szituáció torokszorító drámává változik. Hősünk hadjárata szimbolikussá emelkedik, az alvilági bolyongás csodálatos írói ötletekkel teli. Ebben az univerzumban a bűnözők kódok-, érmék- és különböző megállapodások szerint működnek, a figurák elegánsak, a küzdelmek letisztultak. Az alkotók a heroic bloodshed legszebb pillanatait az amerikai nagyváros piros-kék neontengerébe mártják, a balettszerű összecsapásokat a Point Blankre kacsingató, gyakran egészen szürreális Odüsszeia ellenpontozza. Szurkoljunk, hogy itt most bizony egy új akció-trend születésének vagyuk a tanúi. 

Ami a műfaji eszköztárat illeti, a dánok tankönyvi alapossággal és tökéletes arányérzékkel mondják fel a western legfontosabb ismeretőjegyeit. Magányos hős, vad vidék, bosszú és kapzsiság, a zsáner megidézése hibátlan, a figurák, összecsapások és a képek mintaszerűek, a tempó tetszetős, a végkicsengés kellően tragikus. Minden rendben van tehát, felvonul az európia mozi néhány nagyágyúja és sikerül a mutatvány, csak épp az a kérdés motoszkál a nézőben, hogy ez az egész tulajdonképp minek is kellett?! Oké, a skandináv sztárok heroikusak és lehet mostmár büszkélkedni a nemzeti westernnel, de hol vannak itt a helyi ízek, a sajátos átértelmezés, hol marad a meglepetés és az eredetiség ereje? Az olaszok az amerikai minták másolása után rábukkantak a titokra és egy csodálatos alműfajt teremtettek. A The Salvation sajnos nem ebbe az irányba mutat.

Terry Gilliam rendezői munkássága finoman szólva is hullámzó tendenciát mutat, a zseniális csúcsművek közé időről-időre becsúszik néhány gyengébb darab. Az amerikai ex-Pythont rendkívül egyedi látásmóddal áldotta meg a sors, nem véletlenül kezdte tehát animátorként a pályafutását. A rá jellemző vizuális világot sikerrel mentette át az élőszereplős mozikba is, a markáns filmnyelvi megoldások és visszatérő képi motívumok gyakran remekül kidomborítják a feldolgozott történetek erősségeit, ám sajnos nem mindig kerülnek összhangba a feldolgozott alapanyaggal. A film narratív ÉS audiovizuális médium, a két komponens rendkívül komplex, organikus viszonyban van egymással. A zéró elmélet nagy problémája, hogy a teremtett fantázivilág mögül hiányzik a megfelelő dramaturgiai ellensúly, a dráma és a köré épített kulissza elválnak egymástól, azaz nem erősítik, hanem gyengítik egymást. Gillian ezúttal is szépen viszi vászonra a kedvenc ölteteit, sorban tűnnek fel a rá jellemző alkotóelemek, a figurák által megfogalmazott kérdések, a felvillantott szimbólumok mégis érdektelenek maradnak. A virtuális lét és az internet szatirikus ábrázolása, a szabadság mibenlétéről és az élet értelméről elmélkedő mozi lenne a cél, de a Brazil lehengerlő látomásával ellentétben nem sikerül bevonni a nézőt a játékba. Az előadott disztópia öncélú, üres spekulációna tűnik csupán, a hőssel képtelenek vagyunk együttérzezni. A rá váró fordulatok nem kötnek le, így a létezés esetleg értelmetlensége sem tűnik olyan rémisztőnek. Ami baj, elvégre az alkotók bizonyára nem erre törekedtek.

Az Aliens nagyon jó film, ezzzel mindig is tisztában voltam, ám miután a vásznon is láthattam már azt is tudom, mennyire nagyon jó. Aki eddig esetleg kételkedett volna abban, hogy moziban igenis mást hatást keltenek a mozgó képek, az sürgősen üljön be a Bolygó neve vetítésére és csodálkozzon rá a elementáris erejű élményekre. James Cameron egykoron tökéletes akciókat tudott rendezni és hihetetlenül bánt a kamerával: ami a kisebb képernyőn csak szimplán jól néz ki, az a hatalmas vásznon fizikailag is hat a nézőre. Én személy szerint úgy éreztem magam, mintha egy vidámparkban lennék és egy masszív hullámvasútra ültem volna fel: a film legendás pillanatai adrenalit pumpáltak a szervezetbe és még napokig átlelkesítettek. A legjobb hír az egészben, hogy ez még csak a kezdet...jön a 2001, a Vissza a jövőbe és a Die Hard is.