A Jó, a Rossz és a Csúf vitathatlanul a valaha készült egyik legnagyobb filmalkotás. Pont. Vetíthetik bármiről, az újranézéssekel maximum arra döbbenhetünk rá, hogy Leone klasszikussa sokkal jobb, mint amire emlékeztünk. Körülbelül a főcíménél kezdődik a libabőr, szájtátva nézzük a kamera- és időkezelést, a forgatókönyv takarékos zsenialitása sokadszorra is meglepő, Eli Wallach Tucójára meg szavak sincsenek. Aztán meg rázendít Morricone mester és jönnek a könnyek. Mindezt persze már jól tudtuk, de akkor mi volt a tanulsága az újra bepöccintett Bem Mozi retró vetítésének?!

Nos, a szépség néha ott rejtőzködik, ahol nem várná az ember. Hiába ugyanis a tenyérnyi vászon, a házilag barkácsolt feliratozás, a kényelmetlen derékgyilkos zsöllye, a padlót is befoglaló tömeg és a siralmas állapotú kópia, a filmmel való ennyire közvetlen találkozás hatalmas élmény. A sötét terem és a falon megjelenő fényfoltok utánozhatatlan hatásáról és a közösségi tapasztalás fontosságáról az okosok már tényleg mindent leírtak. Aki járt már moziban, az tudja miről van szó, ám ebben az esetben felbukkant egy különös harmadik szempont is, ami meglepő módon épp a minőségi problémákkal van összefüggésben. A napszítta, fakó filmszalag kásái, a rossz illesztések és az ugró hang ugyanis kézzel fogható teszik a művet, az erőteljes anyagszerűség olyan hatást kelt, mintha rajongásunk tárgya leszállna hozzánk és mellénk ülne egy sörre. Nem, nem vagyok egy tech-fetisiszta és alapvetően élvezem a digitalizáció minőségi és kényelmi faktorait, de egy ilyen kívülről-belüről ismert legenda esetében a pergő szalagon keletkezett hibák, illetve a vetítést körülölelő döccenők és kellemetlenségek igen különleges élménnyé állnak össze.   

Bónuszként A jó és a rossz és a csúf egy általam eddig nem figyelt rétegére bukkantam. Az értelmetlen háborús öldöklés és a másik szemébe néző párbaj erőteljes szembeállítása nemcsak pacifista üzenetként értelmezhető, de a lelketlen, mindent felzabáló kapitalizmus markáns kritikájaként is torkon ragad. Joe, Tuco és Angyalszem egy emberléptékű világ utolsó képviselői, akik nagyipari mészárlással és az arctalanul hulló tömmeggel szemben igazi egyéniségek maradnak. Nem tagodózódnak be, világos célokért küzdenek és ha meg is kell ölniük, alapvetően tisztelik a másikat. Nyilván összefacsarodik hát az ember szíve, mikor a Szőke a zsákmánnyal ellovagol oda, ahová mi már nem követhetjük.