Így jöttem, avagy korai zsengék a blogon! A következőkben ma már hozzáférhetelten relikviák és történelmi ereklyék kerülnek újraközlésre: elsőként a megboldogult Budapesten Terminálon megjelent írásaim. Figyelem! A szövegek utólagos változtatás nélkül kerülnek át ide. Néhány dologgal ma talán már nem értek egyet, de büszkén vállalom amit ifjonti hévvel írtam. Következzék tehát a
A HÁBORÚ ZSÁKUTCÁJA | 2011. 07. 27.
Nem lehet elégszer elmondani: a háború irreális, az emberi szellemet örökre megnyomorító borzalom, és nem létezik semmiféle olyan eszme, melynek nevében igazolni lehetne a jogosságát. Ez pedig hatványozottan igaz, ha a katona kimondottan apénzért fog fegyvert - emellett a szörnyű cinizmusmellett a veterán brit rendező, Ken Loach sem mehetett el szótlanul, és indulatos, drámai hangvételű thrillert forgatott a témáról. A Halál sugárút az iraki események emberi vonatkozásaira koncentráló alkotás, amely a direktortól megszokott szociális érzékenységgel, illetve a valósághűséget maximálisan szem előtt tartó alkotói módszerrel az erőszak lélekölő értelmetlenségére hívja fel a figyelmünket.
Természetesen Loach nem egy amerikai mintájú háborús bűnfilm készítésébe fogott, hanem az igazságot kutató ex-katona nyomozós történetét a saját rendezői eszköztárával házasította, és így a hangsúlyt a realista ábrázolásra, valamint az iraki szerepvállalás mikrotársadalmi, illetve lelki következményeire helyezte. A film hősei olyan szerződéses zsoldosok, akik a hírhedt „biztonsági cégek” alkalmazásában jártak Irakban, és ott megtapasztalhatták az efféle események kegyetlenül hideg logikáját. De maga a történet már Liverpoolban játszódik, és elsősorban azt kutatja, milyen személyes borzalmak rejteznek a nagybetűs hírek, a sokkoló címoldalak, a távolinak tűnő események mögött. Hihetetlen, de a sztori valós eseményeken alapul, és a legjobb barátját gyanús körülmények között elvesztő Fergus nyomozását is dokumentarista eszközökkel, valós helyszíneken rögzíti a rendező, kiemelve ezzel a brit szerepvállalás mindenkit érintő, véres ellentmondásait. A szálak ráadásul rengeteg paradoxont rejtenek, és a készen kapott, szép magyarázatokat megpiszkálva egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a mélyben szégyenletes titkok is lappanganak. Ezzel párhuzamosan azonban Loach a lelkiismereti tényezőket is ügyesen festi fel, és be tudja mutatni a rossz döntések mögött dolgozó ősi ösztönöket is. Nem a túlélni akaró katonát hibáztatja, hanem a pénzéhes hatalmat, és nem a büntetésre helyezi a hangsúlyt, hanem az összes érintettel súlyos árat fizettet a kialakult helyzetért.
Feszült és tragikus ez a mindenkit beszippantó örvény, sajnos azonban a film gyakran nem eléggé átütő a súlyos dráma érzékeltetéséhez. Bár Loach rendezése kellően mérges és kellően aktuális is, de valahogy mégsem kavarja fel eléggé az ember igazságérzetét. Ennek az oka pedig elsősorban abban keresendő, hogy a mű a jól feltett kérdéseire gyakran csak az unalomig ismert tételmondatokkal válaszol, és így nem tudja a problémát sem a megfelelő megvilágításba helyezni. Sőt, a brit direktor a rendszer működési mechanizmusának komolyabb magyarázatával is az adósunk marad, és a hősök belső motivációinak nagyszerű felfestése mellett a háború démonából élő cégek elemzése sajnos kimerül a kapzsi, gonoszszörnyeteg nem túl cizellált jellemzésében. Bármennyire is egyetértünk így a film mondandójával, a több helyen felbukkanó didaktikus megoldásokat mégsem fogadhatjuk el, hiszen éppen ez az értelmi belátás különböztetne meg minket a háborús logikától, vagyis a csőre töltött ítélkezés helyett mi még meghallgatjuk a másik felet is, és nem feltétlenül az első benyomásainkra, az érzelmeinkre hallgatunk. Loach azonban többször indulatból filmez, és ez néhol nyíltan háborúellenes propagandához (és giccshez) vezet. Ezzel a megoldással pedig nem érthetünk egyet még akkor sem, ha egyébként megértjük a rendező haragját és helyeseljük a kifejtett nézeteket is – a populizmus ugyanis még a jó szándék esetén is veszélyes, ahogyan a „cél szentesíti az eszközt” elve is mindig a visszájára fordul a végén.
A Halál sugárútján alapállása ennek ellenére teljes mellszélességgel támogatandó, és Loach témaválasztása rendkívül fontos dolgokra irányítja a nézői figyelmet. Jó döntés volt továbbá a rendező dokumentarista eszköztárát a nyomozós thrillerekkel házasítani, mert ez a forma biztosan közelebb viheti a problémát az érintettekhez. Nagyon dicsérendő művészi vállalás tehát az iraki háború borzalmait a hátországba vinni, és fontos művészi feladat annak hangsúlyozása is, hogy mind az erőszak, mind a lelketlen profithajsza mélyen embertelen dolog. A kettő együtt pedig valóban a lehető legrosszabb kombinációt jelentheti, amely törvényszerűen gázol majd át barátságokon, szerelmeken és ártatlan emberi sorsokon – ezt pedig felelős állampolgárként egyszerűen nem tűrhetjük>és ezt egész egyszerűen nem lehet elégszer elmondani!
