Így jöttem, avagy korai zsengék a blogon! A következőkben ma már hozzáférhetelten relikviák és történelmi ereklyék kerülnek újraközlésre: elsőként a megboldogult Budapesten Terminálon megjelent írásaim. Figyelem! A szövegek utólagos változtatás nélkül kerülnek át ide. Néhány dologgal ma talán már nem értek egyet, de büszkén vállalom amit ifjonti hévvel írtam. Következzék tehát a
TOP GUN JEDI | 2011. 08. 12.
A szuperhősök napjainkban dúló mozgóképes invázióját túl egyszerű lenne kizárólag a számítógépes trükkök elképesztő fejlődésével magyarázni. Sokkal inkább arról lehet szó, hogy az emberek változatlanul imádják a régi meséket, de azokat újra csak akkor hallgatják szívesen, ha a filmgyárak illetékesei az éppen aktuális köntösben tálalják fel.
A legkisebb felemelkedése (Pókember, Amerika Kapitány), a tékozló fiú felelősségvállalása (Vasember, Thor), illetve a belső félelmek legyőzése (Batman, X-men) mindig is alapvető fűtőanyaga volt az álomgyár heroikus történeteinek, de hogy ezeket az örök példabeszédeket mostanság miért éppen a maszkos, köpenyben rohangáló igazságosztóktól fogadjuk el, arról oldalakat lehetne írogatni. A Zöld lámpás is tankönyvszerű példája az újracsomagolásnak, és üzembiztosan ismétli el a Top Gun-Csillagok háborúja-Gyűrűk Ura mentén a kortárs köztudatba égetett apakomplexusos népmesei hős ősi mítoszát – nagy kár, hogy az ízléses látványvilágú, de rendkívül átlátszó reprodukció ennél többet nem is igazán tud nyújtani.
Maga a történet például újdonságot egyáltalán nem tartogat az edzett multiplex-közönség számára. A galaxisban örök harcban áll a jó (zöld) és a gonosz (sárga) erő, a kettő közötti kényes egyensúlyt pedig a Zöld Lámpásoknak nevezett elitgárda vigyázza, akik különleges erejű gyűrűikkel uralják a kozmikus energiákat.A nem várt fordulat természetesen a rossz újabb térnyerésével következik be...és ahogyan az ilyenkor lenni szokott, a világegyetem megmentésének terhe egy felelőtlenül laza, de rendkívül tökös amerikai vadászpilóta vállára kerül, akinek még az apja emlékével és a sötét oldal csábításával is meg kell küzdenie, hogy végül egyszerre nyerhesse el a hősnő kezét és küldje padlóra az univerzumot veszélyeztető sötét erőket.
Tudom, leírva mindez egy nem túl eredeti Jedi-koppintásnak tűnhet, amit még az ezerszer látott „kiszámíthatatlan-de-belevaló” alfahím hamisítatlanul hollywoodi mítoszával is bekevertek. Ne feledjük azonban, tulajdonképpen minden közönségfilm ugyanezt teszi, és egy egész iparág prosperál a jó öreg "győzd le a félelmeid - vállald a felelősséget - cselekedj" örök szentháromságából (amelyre nem mellesleg mitológiák és vallások egész sora épül, szóval a mese távolról sem az újvilág vagy a mozgókép szülötte). A Zöld lámpás sem csinál mást, csak elismétli a már sokszor hallottakat - az okítást azonban egy kisiskolás szintjén képzeli el, és rendkívül direkten és szájbarágósan mesél arról, hogy a félelem végül megeszi a lelket, az akarat meg hasznos lehet a legjobb csajok becserkészéséhez, és a világ jobbá tételéhez.
Haragudni nem is nagyon lehet erre az infantilizmusra, engem egyedül az dühített picit, hogy már megint egy szabályos mosolyú, fehér, amerikai vadászpilótának kell kihúznia a világegyetemet a slamasztikából...ezt leszámítva azonban tökéletes iparosmunkát kapunk, amely nem szolgál egy szemernyi újdonsággal sem, az agy rágóztatására ellenben kifejezetten alkalmasnak bizonyul. Ennek legfőbb oka pedig a látványmesterek remek teljesítményében keresendő, melyhez hasonlatosat annak idején a Maszkban láthattunk. A film vizuális világa nemcsak a zöld színekkel kényezteti a szemet, de kifejezetten jól sikerültek a szuperlények által szublimált furcsa tárgyakkal elkövetetett összecsapások is. Ennél komolyabb izgalmak azonban nem nagyon várnak ránk. Biztos vagyok benne, még egy nyolcéves kölyök is kapásból el tudná sorolni a ránk váró "fejleményeket", és még a vicces ki- és beszólásokat is jó előre kiszámíthatjuk. Akárhonnan is nézzük tehát a dolgot, itt bizony egy olyan kötelező körről van szó, ahol mindenki profi módjára végzi a dolgát és hozza a jegyért elvárható, minimális szintet – a látottak azonban biztosan nem hagynak majd bennünk mélyebb nyomokat.
