Kimondottan példaértékű az a fajta műfaji érzékenység, amivel a Purge alkotói a B-filmes mezőny fölé tudják emelni a sorozat epizódjait. Már az első rész is frissítőleg hatott, az egyébként nem túl bonyolult disztópikus szatírával sikerült szórakoztatóan felkavarni az ezerszer látott kertvárosi ostromszituációt. A harmadik rész még ennél is szemfülesebb és remek taktikai érzékkel megy rá az aktuális politikai szituációra. Az elnökválasztás témáját sorvezetőnek használva nemcsak Trump oldalát demonizálja, de néhol már-már kiáltványszerűen lép fel a liberális értékek mellett, a WASP-arisztokrácia ellenében. Aktív fekete hősök és cselekvő nők mennek neki a gusztustalan fehér gazdagoknak és bár a felhasznált panelek az unalomig ismertek, az olcsó attrakció és a politikai kiállás tudatos összehangolása működik. Aktuálisan, de évtizedek múlva kordokumentumként is.
Egy jó kis trashra soha nem mondanék nemet és mikor hallottam, hogy a magyar mozinézők zabálják a nyugati sajtóban az év eddigi legrosszabbjaként aposztrofált geronto-bulifilmet, nem volt visszaút, látnom kellett. Gyorsan le kell szögeznem, igen, a hír igaz, ez tényleg egy cseppet sem vicces valami, unalmas karakterekkel és sztorival, a tipikus kaki-kuki poénokkal és drogokkal, DE! Felejthető és tökéletesen érdektelen lenne mindez, ha nem a kétszeres Oscar-díjas, ikonikus figurák megtestesítője, egy elképesztő karriert befutott színészlegenda lenne a film főszereplője. Mert amikor a hetvenhárom éves Robert De Niro rejszol premier plánban, az valami más minőség, a "nekünk kínos" kellemetlen érzése, a "miért?" pusztában visszahangzó fájdalomkiáltása. Traumatikus emlék.
A futószalagról lepottyanó hollywoodi vígjátékokkal az van, hogy kitalálnak egy mókásnak tűnő, a stáblista elején feltűnő sztárra applikált alapszitut és ebből próbálnak meg másfél órát kiszuszakolni, általában sikertelenül. Esetünkben az történik, hogy Melissa McCarthy egy ragadozó-businesswoman és...és...és ennyi. Oké, a színésznő tényleg nagyon vicces tud lenni és jól állnak neki a típusához szokatlan karakterek, de ahogy mondani szokták, szarból ő sem tud várat építeni. Hiába dobják még be Peter Dinklage főgonoszát, hiába improvizál McCarthy és hozza a szokásost, értelmes sztori és kicsit is érdekes karakterek nélkül nincs az a komika, aki ki tudna tölteni másfél órát.
Nemrégiben volt szerencsém moziban újranézni a klasszikusok klasszikusának tartott Ben Hur monstre eposzát és bizony eléggé csúnyán öregedett a film. A túlhúzott színészi játék és a pátoszban fuldokló, végeláthatatlan párbeszédek az elején mégsem zavartak különösebben, mert ugye végig ott a lebegett a "mindjárt jön a kocsiverseny" - ami aztán tényleg odab@sz még ma is. A CGI soha nem lesz képes erre az elementáris hatásra, így aztán az is világos, miért tökéletesen felesleges egy 2016-os remake. Hiába nyesik meg ugyanis a sztorit, hiába tolják előtérbe Jézust meg a két főszereplő kapcsolatát, nyilván a fő attrakció miatt készült el az egész és az bizony elég enervált lett, hiába áll már rendelkezésre a technika.
A film egyetlen valóban emlékezetes momentuma Morgan Freeman első felbukkanása: a pillanat amikor beléd hasít, micsoda eszméletlen jó Predator lenne belőle. Ahogy Orosdy kolléga mondaná...MUTATOM:
