Amikor az Egy maréknyi dollárért kasszát robbantott és kis túlzással életre hívta a spagettiwesternnek keresztelt csodálatos vadnyugati leágazást, egy amerikai színész-író-producer, bizonyos Tony Anthony épp Európában tartózkodott. Akkoriban egy amerikai már csak a nyelvtudása és fizimiskája miatt is pillanatok alatt a kamera előtt találhatta magát, ám a szemfüles Anthony ennél tovább lépett. Kiváló taktikai érzékkel felismerte a kínálkozó lehetőséget, gyorsan telefont ragadott és felhívta egy bizonyos Allen Klein nevű ismerősét, aki egy ideig nemcsak a Rolling Stones és Beatles managere volt, de nem mellesleg az MGM egyik részvényese is. A két amerikai gyorsan össze is szedett némi tőkét, majd megszületett az Idegen figurája, aki a bemutatkozó Un dollaro tra i denti (Egy dollár a fogak között) után még háromszor tért vissza a vászonra. Anthony Eastwood ihlette figurája nem a legismertebb, de a keményvonalas rajongók között, különösen a tengerentúlon kultikus rajongás övezi. A több pedig, ahogyan mondani szokás, már (film)történelem.
Luigi Vanzi filmjét a korabeli kritika az Egy maréknyi dollárért tolcsó másolátának bélyegezte, a rendezőt pedig még ma is sokan a „szegény ember Leonéjaként” emlegetik – rendkívül igazságtalanul. Igaz, az Un Dollaro tra i denti valóban sokat merít a legendás elődből, az átdolgozott és még tovább csiszolt cselekmény, a lenyűgözően takarékosan használt helyszínek és párbeszédek, a repetitív zenei témák egészen másféle erényekkel gazdagítják ezt a szikár, erőszakos és jó értelemben piszkos filmet. Vanzi kíméletlenül redukálja az összecsapásokat, a szavakat és fordulatokat. Az egyszerú utánérzés helyett egy minimalista, medidatív, szögegyenes mestermű született.
Egy titokztatos idegen lovagol be a kihalt városkába, segít egy bandának aranyat rabolni, majd elárulják, ezért bosszút esküszik. Ennyi a sztori, ami tulajdonképp három, méltóságteljesen hömpölygő, feszült akciószekvenciából épül fel, néhány szereplővel, két helyszínen elmesélve. Vanzi a végletekig kiaknázza az ikonikus vadnyugati motívumok, a csend, a fojtott indulatok és az izzó atmoszféra lehetőségeit, hisz az eszköztelenségből, az eseménytelenségből kovácsol erényt. Az itt még kezdő Tony Anthony a későbbi filmjeihez képest itt még talán kevésbé meggyőző, az imponálóan aktív nőfigurák mellett az ördögi bandavezér szerepében Frank Wolff brillírozik. A míves kamaradarab végül egy csillékre és gépfegyverre hangolt, epikus fináléban végződik, a film ennek ellenére a haladóbb spagetti-rajongóknak ajánlható. A műfajjal újonnan ismerkedők, az implicit látványosságokat kedvelők vélhetően unalmasnak fogják tartani az Idegen első kalandját, a finomságokra fogékony western-őrültek azonban egy porlepte gyöngyszemere bukkanhatnak.