Bár a kritika olcsó Leone-másolatnak bélyegezte, az Idegen első felbukkanása komoly közönsikert aratott. Az 1967-es A Stranger In Town a minimalista cselekmény mellett leginkább a hallgatag főszereplő, illetve az őt életre keltő Tony Anthony karizmatikus alakja miatt működhetett. Az amerikai színész az Eastwood-féle ősforrásból merítve Luigi Vanzi rendező iránymutatásával olyan 
sztoikus, dörzsölt pisztolyhőst teremtett, aki kiválóan bánik a fegyverrel, de verekedni egyáltalán nem tud, ezért gyakran pórul jár. Az Idegen ráadásul kapzsi, ravasz fickó, aki némi pénzért habozás nélkül hajlandó átállni a rossz oldalra. Ha azonban ártatlanok is veszélybe kerülnek, hősünk rögtön tudja, mit diktál a becsület. Anthony poncsóba tekert alakja ezek után egyszerre hétköznapi és realista, önironikus és rajzfilmes, meta és kissé elrajzolt. Az egy évvel később készült, kifejezetten szerethető és szórakoztató folytatás a bevált receptet ismétli újra - több mellékszereplővel és helyszínnel, illetve némi meglepetésként egy csipetnyi humorral.
A The Stranger Returns tovább fűzi az első rész vékonyka történetet és már hangsúlyosan törekszik a főhős mítoszának megteremtésére (ma úgy mondanánk, univerzumépít). Az Idegen ismét egy banditák által megszállt városba lovagol, kihallgatja a tervüket és megkísérli megkaparintani a pénzt. Átverés és erőszak természetesen most is bőven akad, ám az események ezúttal számos párbeszédel és vicces motívummal gazdagodnak, sőt, a rablásba még egy furcsa prédikátor is belekeveredik. A zsákmány egy látványos színarany postakocsi (igen, szó szerint!), gonoszként pedig a szandálos-kardozós filmek sztárja, Dan Vadis kínozza a helyi lakosságot. Sőt, a rosszak között felbukkan egy szadista erőszaktevő és egy őrülten vigyorgó mexikói is. Ha pedig mindez nem lenne elég komikus, a hős lova a beszédes Pussy névre hallgat, ami természetesen néhány bizarr párbeszédet és szóviccet eredményez.
Vanzi és Anthony ismét remek munkát végeztek. A cselekmény pörög, a figurák életre kelnek, az összecsapások kemények és még az Idegen legendáját is sikerül egy-két valóban ikonikus képsorral gazdagítani (lásd. a rossz cigaretta esetét). A szűk másfél óra alatt nincsenek üresjáratok, a finálé négycsövű puskára hangolt tüzijátéka (igen, ismét szó szerint) pedig már a nagyvárosi akciófilmeket vetíti előre. A poros, kies képek szépek, a zenéért Stelvio Cipriani a felelős, aki az előző film témáit igen pofátlan Morricone-nyúlásokkal kombinálja. A The Stranger Returns az Idegen-kvadrológia talán legkevésbé ismert (és elismert) alkotása, holott van annyira jó, mint a sorozat többi darabja.
