A spagettiwesternre elsősorban mint populáris, tehát attrakció- és látványorientált műfajként gondolunk, holott szép számmal akadnak markáns alkotói vízióikat és/vagy komoly politikai állásfoglalásokat felvonultató művek. Sőt, a legjobbak közé éppen azok a filmek érnek fel, ahol a közönség szórakoztatásához mélységek is társulnak. A Se sei vivo spara (melynek névtelen hősét a nemzetközi forgalmazásban a jól csengő Djangóra keresztelték) egy kifejezetten művészi igényű, kimondottan intellektuális darab, mely nem mellesleg a zsáner egyik legfurább,legőrültebb alkotása.
A film az ismerős vadnyugati kulisszák mögött igen súlyos kérdéseket feszeget. A félvér Idegent egy sikeres rablás után a társai elárulják és kivégzik, két indián azonban visszahozza őt az életbe és a furcsa hármas együtt ered a zsákmánnyal meglépő banda nyomába. A feltámasztás aktusát leszámítva azért még mindig szabályos bosszútörténetként induló cselekmény újabb váratlanul fordulatot vesz, mikor a rablók egy Gyötrelem névre keresztelt fura városkába érnek. A helyi polgárokat azonnal megrészegíti az arany és azon nyomban egymás torkának esnek. Hősünk eközben nagyrészt passzívan sodródik az egyre brutálisabbá váló eseményekkel.
Az elsősorban Bertolucci szerzőtársaként ismert Franco Arcalli bizarr forgatókönyve a fasizmus, a rasszizmus és kapzsiság problémáit járja körül, melyből Giulio Questi egy véres és szürreális anti-westernt farag. A beszédes nevű poros világvégi település az anyagias világ metaforája. Az alkotók a véres, sokkoló jeleneteket komoly egzisztencialista emlélkedésekkel ellenpontozzák. A homoerotikus áthallások, a törékeny költőiség szadisztikus erőszakkal keverednek. A bizarr filmnyelvi megoldások valósággal a retinánkba égnek, a film nemcsak az acid westernek rokona, de a posztmodern műfaji őrületek egyik figyelemreméltó előfutára. A Se sei vivo spara kétségtelenül meghökkentő darab, egy vadnyugatra csempészett merész művészfilm, mely nem véletlenül örvend komoly kultusznak a műfaj rajongói között.