Három dolog miatt szerettem volna mindenképp néhány bekezdést áldozni Mike Leigh 2008-as műremekére: az első ezek közül a sárga irigység, a második a nyugati gondolkodás évezredes hülyesége, a harmadik pedig a fűtéssel van összefüggésben...de mielőtt szépen sorra venném a fentebb felhozott érveket (azaz bebizonyítanám az olvasónak, hogy nem őrültem meg teljesen), még azt is gyorsan le kell szögeznem, hogy a mű korántsem egy hibátlan, a szélesebb közönség számára is mellékhatások nélkül fogyasztható, instant feel-good-mozi...hanem egy kissé amorf, néhol kifejezetten szúrós, de éppen ezért egy rendkívül szerethető alkotás, amely olyan elsöprően emberi, hogy bizonyosan megérinti majd az efféle hangoltságra fogékony többséget (legalábbis remélem, még többségen vagyunk mi, lélekkel rendelkezők...). No, de mi is a helyzet azzal a bizonyos irigységgel, hülyeséggel és fűtéssel?!

Az irigység az egészen pontosan belőlem fakad. Valahányszor látok egy Mike Leigh filmet, elcsodálkozom, hogy ezeknek a briteknek olyan ikonikus nagy hazai rendezőik vannak (a másik nagy név Ken Loach), akik szinte fillérekből képesek a szűkebb környezetük értő (és megértő) rögzítésére, miközben még arra is marad energiájuk, hogy a saját szerzői mániájukat is a vászonra vigyék. Ezek az urak ugyanis a társadalmukra rezignálnak, és értő módon párbeszélnek a közönségükkel - de ennek érdekében sem művészi megalkuvásra, sem olcsó hatásvadászatra nem kényszerülnek. Lehet ugyan kritizálni őket és a szerzői világukat akár önismétlőnek csúfolni - de előtte azért mindenképpen érdemes elgondolkodni azon, hogy ők minden egyes elkészült filmjükkel valami olyasmit visznek véghez, amire itt Magyarországon (is) égető szükségünk lenne: saját társadalmunkról szóló, közérthető, mégsem kommersz mozit forgatnak.

Leigh az utóbbi időben más miatt is különösen kedves nekem, hiszen amellett, hogy ő lett napjaink egyik legfontosabb brit mestere, aki csak úgy mellékesen tökéletesen vezet színészt, ír jelenetet és kreál filmritmust, nos ő még azt a remek húzást is meglépte, hogy mostanság kizárólag a boldogságról forgat filmeket. Ez pedig nem is olyan magától értetődő, hiszen a nyugati gondolkodás több ezer éve alatt valami elképesztően furcsa oknál fogva az a kép alakult ki a művészetről, hogy az igazán nagy dolgokat kizárólag a tragédia, a heroikus összecsapás, a küzdelem rejti...a boldogság meg csak egy olyan valami, ami témának szórakoztató ugyan, de mégiscsak másodrendű, gyanús alapanyag, hiszen eltompítja a figurákat, lefejezi a kérdéseket és tompítja a nagy esztétikai összhangzatokat.

A Hajrá boldogság! remek ellenpéldája a fentieknek, hiszen Poppy lázadó, szinte anarchizmusba hajló infantilizmusa nagyszerűen ellenpontozza a tengerentúlról érkező színes-szagos de-jó-minden mozikat, amelyeknek természetesen annyi közük van a valósághoz, mint a szuperhősöknek, mégis erővel sulykolják a vidám figurák=bóvli film képletét. Leigh nem akar nagy üzenetekkel bombázni minket, hiszen pontosan tudja, mekkora lózungokat szülhetnek a mélynek szánt tanácsok. Mosollyal az arcán inkább derűs és komolyabb kérdéseket tesz fel, amivel rögtön provokál is minket: a filmet szemlélve nekünk kell döntenünk, mennyire elmebeteg vagy épp éles elméjű ez a törékeny (vagy erős?) lány. A boldogság tehát láthatóan érvényes alapvetés lehet a fontosabb emberi létkérdésék, a társadalmi látleletek számára is...elég, ha egy tehetségesebb alkotó nyúl hozzá. Poppy tükröt tart nekünk, de közben kész is az okos anti-depresszáns.

Leigh bölcs derűvel tekint ránk (és szinte forradalmi tettet hajt végre azzal, hogy egy boldog emberről forgat), a művén keresztül ráadásul lehetőséget ad arra is, hogy végiggondoljuk a jókedv-taktikák hétköznapi érvényességét. A franciás bohémsággal ellentétben a kérdőjelek itt rendkívül komolyan ki vannak pakolva...nem mindegy tehát, mennyit és hogyan importálunk mindebből a saját mindennapjainkba. A filmből mindenesetre jóleső melegség árad, amire ezeken a zord téli estének mindenképpen nagy szükségünk van, akár jó a fűtésünk, akár spórolunk vele...

"9/10"