A spagettiwestern a nézőszámok lassú, de biztos olvadásával a hetvenes évek közepére filmes trendként gyakorlatilag kimúlt, ám az alkony hosszú időszakában is készültek azért maradandó darabok. Bár a fontosabb címeket kis túlzással egy kezünkön meg tudjuk számolni és ezek a filmek már nem indítottak be semmféle hullámot, kár lenne egyszerűen elfeledkezünk a kései korszak kimondottan izgalmas próbálkozásairól. Az kiüresedett formulák és kifáradt klisék ugyanis a vérfrissítés kényszerét hozták magukkal, ami  még akkor is érdekes megoldásokat hozott, ha maguk a filmek nem is tekinthetők minden szempontból jól sikerültnek. A The Inglorious Bastards háborús makaróni-eposzával legendássá váló Enzo G. Castellari 1976-os vadnyugati mozija, a Keoma azonban nemcsak zsánertörténeti érdekesség, de a saját jogán is ott a helye a legkiválóbb spagettiwesternek között. 

Bár a Franco Nero főszereplésével készült Keoma közel sem hibátlan, a rasszizmus témakörét apokaliptikus látomásokkal és modernista megoldásokkal háziasító film kifejezetten erős és emlékezetes. A félig indián, félig fehér hős a polgárháború után hazatér a szülővárosába, egy őrült exkatona azonban diktatórikus módszerekkel vezeti a pestis pusztította települést, amiben Keoma gyűlölt féltestvérei is segédkeznek neki. Castellari a legismertebb kollégáihoz, a három Sergióhoz hasonlóan politikai metaforát farag a történetből. A visszaemlékezéseket érdekes megoldásokkkal a jelenbe ékeli, majd az egész dramaturgiát egy szimbolikus újszülött köré helyezi.

Nero rutinosan hozza a tragikus főhőst, a felszabadított rabszolga szerepében Woody Strode brillírozik, az apróbb mellékszerepekben pedig Donald O'Brien és William Berger is felbukkannak. A bosszúra és a város megmentésére felfűzött történet szépen bonyolódik, kapunk kötelező bunyókat, sokkoló erőszakot és látványos párbajokat is. A hangsúlyos mellékszereplőként felbukkanó túlvilági boszorkány valamelyest kilóg ugyan a film szövetéből, ám Castellari épp az itt megpendített költőiséggel hagyja maga mögött a poros vadnyugati tájat és ha kissé erőltetetten és modorosan is, de egyértelműen az acid westernek és a szürreália felé kacsingat. Nem véletlen, hogy a Keoma gyakran bukkan fel a műfaji listákon és itthon is viszonylag ismert, népszerű spagettiwesternnek számít.