A klasszikus slasherek különleges bája mindig megdobogtatja a szívemet. A reagani konzervativizmus és a tudatalattiból feltörő, elfojthatatlan szexuális ösztönök találkozása az amerikai középiskolákban - nos, ez egy olyan recept, ami még akkor is rendkívül szórakoztató tud lenni, ha amúgy egy borzalmasan rossz filmet látunk. Tárgyalt alkotásunk, a Slumber Party Massacre szintén egy hamisítatlanul B-vonalas, egyenesen a műfaj hőskorában született, filléres fércmű...de éppen ez az, ami az utánozhatatlanul diszkrét báját adja.

Annyi gyönyörűség szorult a filmbe, hogy nem is tudom, hol kezdjem...Már rögtön az elején egy harminc év körüli '"tinilány" villant cickókat, majd felcsendül a pofátlanul lekoppintott zenei téma, amely a Halloween hírhedt melódiáit ülteti röhejesen béna szintialapra. Maga a film amúgy kásás és színhelytelen nyersanyagra készült, amely végig bumfordi autósmozi-aurát biztosít a rosszul világított képeknek. A történet maga természetesen kacagtatóan primitív...mániákus gyilkos szökésben, egy középsuliba keveredik, fúrót ragad…majd a vérfürdőzést olyan "fordulatok" vezetik be, mint a "vissza kell mennem egy könyvért", vagy a "hozok egy sört", de ezeket a következetlen gyilkolászásokat azért folyamatosan megszakítja néhány dramaturgiailag abszolút indokolatlan cici- vagy segg-pászta.

Sajnos a film nagyobb része rendkívül unalmas és vontatott a gagyi megoldások miatt, és ezt nem ellensúlyozzák még tocsogós mészárlások sem...a hihetetlenül alacsony költségvetés miatt az alkotók még a művérrel is kénytelenek spórolni. Nekünk meg maradnak a nevetséges színészi „alakítások”, a hihetetlen hajak és a „hogyan csináljunk gyilkolós mozit” tízcentes füzetének filmszakkörös illusztrációja. Plusz az atmoszféra, amely a korszakból árad, hiszen szinte érezhetjük az akkori tiniközönséget: ahogyan bedőlve a hatásvadász poszternek, a pattanásos, Bobby-frizurás srácok péntek este felkerekedtek, és az olcsó moziban csajozni próbáltak, meg várták a csöcsvillantásokat. Ez itt kérem maga a nagybetűs BÓVLI, a tehetségtelenség borzongató szépségeivel!

Aki azonban türelmes, és kibírja (vagy átpörgeti) az első két-harmad álmosító lassúságát, végül elnyeri a méltó jutalmát. A fúrós gyilkos ugyanis egyre jobban belejön a dologba…van egy elegáns „szerszám-pénisz” beállítás, egy klasszikus „jajj, elvesztettem a fejem” áldozat (amire rávágnak egy paradicsommal teli turmixgépet) és még az A-vonalas nagytestvéreken (pl. Halloween) is viccelődnek a szereplők. A csúcspont azonban egyértelműen a gonosz néhány perces magánshowja, ami a kettő soros szöveggel és a hozzá tartozó, hihetetlen alakítással büntet…néhol bizony a stábtagoknál is erősen remeg a léc, mert én bizony elfojtott röhögést véltem felfedezni a rettegő áldozatok arcán. Ehhez pedig már csak annyit tennék hozzá, maga az alapötlet (fúrós őrült+pizsamás lányok) még két folytatást is megért, maga a rendező pedig későbbi karrierje során a teljes kutyás Beethoveen-sorozatot íróként jegyzi. (Maga a második rész amúgy invenciózusabbnak tűnik: a Rémálom az Elm utcában koppintásban gyilkos fúrója egy futurista rockergitárból kerül elő…úgy érzem, ezt a részt is abszolválnom kell).

Summa summarum: a film röhejesen rossz, és elképesztően direkt módon sorolja fel a műfaji kliséket, éppen ezért nem is csinál titkot sem slasher nőerőszakolós, hímsoviniszta fennhangjaiból, sem a zsánert mozgató kamaszfiús szexuális elfolytásokból – de pontosan emiatt erősen kult-gyanús, és az ilyesmire fogékony társasággal (+néhány sörrel) igen kellemes perceket szerezhet a korszak elkötelezett rajongóinak.