A spagettiwestern csúcsidőszakában a hatalmas kínálat és az erős verseny miatt rendkívül gyorsan használódtak el az ötletek, ezért a filmesek nagy lendülettel kutatták a lehetséges új irányokat éa a közönség figyelmét megragadó, minél hatásosabb és működőképesebb motívumokat. A szandálos-karodozós és a német Kommissar X filmek felől érkező Gianfranco Parolini a vadnyugati kalandok felfrissítését újfajta hőstípusokkal képzelte el, az olasz író-rendező előbb a titokzatos Sartana alakját teremtette meg, majd a mesteri fegyverforgató Sabata sziluettje pattant ki a fejéből. Ez utóbbi elsősorban Lee Van Cleef ikonikus fizimiskájára, illetve az akkoriban (is) rendkívül népszerű és menő Bond-filmekre épült. A minden helyzetben talpraesett, szupercuccokkal felszerelt pisztolyhős első felbukkanása komoly közönségsiker lett, amit két hivatalos és számtalan „eretnek” folytatás követett.
A Hé barátom, itt van Sabata sokat merít Leone stilizált világából, sőt, egyértelműen a Maréknyi dollárért alapötletét variálja, de inkább a humorra, a látványra és a laza figurákra koncentrál. A Kommissar X sajátos Bond-utánérzéseivel a háta mögött Parolini nagyon érezte ezt a karaktervezérelt, stílusos hibridet. A városba érkező idegen kihasználja a helyi hatalmasságok kapzsiságát és egyre több pénzt követel a szolgálataiért. A film alakjai mintha egy képregényből léptek volna elő: a hidegvérű, lehengerlően magabiztos Sabata mellett hordóhasú, iszákos késdobálóval, néma akrobata indiánnal (!) és egy Benjo névre hallgató szerencsevadásszal is találkozhatunk.
A cirkuszi fellépőkre hajazó szereplők a jó oldalon afféle szedett-vedett szupercsapattá állnak össze, de a rosszak is fantasztikusak. A vékonydongájú főgonosz az „Egyenlőtlenség a társadalom alapja” (!!) című könyvet olvassa és hasonló "evil genius" szobában gyakorol, mint a 007-es legendás ellenfelei. A műfajban némileg szokatlan, de a női figurák is aktív részesei a cselekménynek. A szőke hölgy rosszra csábítja az egyik szimpatikus szereplőt, a veszedelmes bérgyilkost pedig a mamája pofozza fel.
Az ekkor már rendkívül rutinos Parolini (a stáblistán a német kitérő miatt felvett Frank Kramerként) kiváló munkát végez, hisz a tempó feszes, az akció és a humor aránya jó. Az operatőri munkára most sem lehet panasz, a zene pedig az egyik legjobb Morricone-imitáció. Van Cleef tökéletes hozza, ami naggyá tette: csúnyán néz és eszméletlenül menő. Mellette William Berger hihetetlen hippifrizurával és kőkemény benjózással büntet. A film törvényszerűen a paródia határán táncol, ám épp a túlzásai varázsolják rendkívül szórakoztatóvá. A Hé barátom, itt van Sabata a könnyedebb, önironikusabb spagettiwesternek egyik legjobb példája.
