Tényleg gyengébb volt az idei nyár a mozikban, mint máskor? Ha szigorúan a bevételi eredményeket és az összképet nézzük, a hollywoodi stúdióknak nincs okuk komoly aggodalomra még akkor sem, ha jelen állás szerint ez az év pénzügyileg nem lesz kiemelkedő. A főösszegen érdemben már csak a Zsivány egyes milliárdjai fognak javítani (na jó, azért még a Doctor Strange és az Assassin's Creed "aprója" is számíthat), a nagy rekordok viszont elmaradtak. Ha pedig a hagyományos "nyári" szezonban csatasorba állított látványosságokat nézzük, a helyzet már korántsem rózsás. A nézők még csak-csak beültek ezekre az agyonreklámozott darabokra, de szeretni már kevésbé szerették őket. Nem csupán a kritikusok fanyalgásról van szó, a DC fanatikus hívőit leszámítva a közvélemény húzta a száját és végül a jegyeladások is rendre elmaradoztak a tervezettől. Bukásokról a globális adatokat figyelembe véve szó sincsen, de azért mégiscsak intő jel, hogy ezt a nyár feledhetőként vagy egyenesen borzalmasként került be a köztudatba. Aminek egyébként lehet örülni, mert vagy a producerek vonják le a megfelelő következtetéseket, vagy jövőre bedőlnek a sátortartók és végül jön a megtisztulás. A nagy látványfilmek rákfenéje ugyanis soha ilyen látványosan nem domborodott még ki, mint ebben a szezonban: a mindent ízetlen műanyaggá degradáló műviség az, ami miatt az élvezhetetlenség határát súrolták a nagy reményekkel moziba küldött filmek.

Jajj de mű! Aki látott akár egyetlen képkockát az új Tarzan, Függetlenség napja vagy Szellemirtók szabadon választott jelenetéből, az pontosan tudja, mire gondolok. Ezek a filmek úgy néznek ki, mint az agyonsminkelt plázacicák, akikhez ha közelebb hajolunk, önkéntelenül is felszisszenünk. A digitális utómunkázás már olyan szinten zajlik, hogy szinte már nem marad kozmetikázatlan fény és szín a filmekben. A trükkök és mutatványok számítógépes generálása egy dolog, de az már egy másik, ha tisztán érezzük, a színészek a kék háttér előtt kénytelenek dolgozni. A dzsungel könyve esetében egyenesen fájt a szívem a kisfiúért, aki a sok renderelt állat ellenére végig egyedül van a filmen, az meg egyenesen vicces, amikor Jeff Goldblum vagy Alexander Skarsgård haját ventillátorokkal próbálták megmozdítani a grafikusok hátterei előtt. Tessék megnézni a csatolt képeket, ezek egyenesen az említett művekből vannak és önmagukért beszélnek!

Hiába a legmodernebb technika, a néző látja és érzi a csalást, a pixelek súlytalanok és egész egyszerűen nem olyanok, mint a fizikai létezők. Nyugodtan borítékolható, hogy húsz-harminc év múlva ezek a jelenetek ugyanolyan bénának tűnnek majd, mint most a háttérvetítéssel megoldott üldözések. Annyi csak a különbség, hogy régebben csak a legszükségesebb helyeken nyúltak ezekhez az eszközökhöz, most pedig már a kunyhókat, növényeket és a legapróbb külső felvételeket is így próbálják megoldani, nagyon rossz hatásfokkal. Zsinórban nézve ezeket a filmeket olyan érzésünk lesz, mint amikor szintetikus édességeket tömünk magunkba és gyorsan megcsömörlünk. A Star Trek egymásba fordított űrállomása, nem hisszük el, amit látunk Paradox mód nagyszabású látványosságokat próbálnak elénk varázsolni, de egy kisebb statisztériával, némi díszlettel nagyobb eredményeket érhetnének el, mint a sok terrabájtnyi adathalmazzal.

Mindez azonban semmit nem számítana, ha a néző hajlandó lenne részt venni a játékban. Ha egy történet működik, a közönséget nem érdekli, ha rájön a szemfényvesztésre, ha a film szabályrendszere érvényes, szemet hunyunk a bénaságok felett és önként elhisszük, amit el akarnak hitetni velünk. A legnagyobb probléma az idei szezon zászlóshajóival éppen az, hogy ezek a forgatókönyvek nem ilyenek. Mű-sztorikat kapunk, mű-szereplőkkel, mű-bonyodalmakkal. Olyan filmek ezek, melyekről ha jobban megkapargatjuk a felszínt gyorsan kiderül, hogy igazán nem is szólnak semmiről. Ezekben az esetekben nem arról van szó, hogy az alkotók el akarnak mesélni egy történetet és ezért forgatják le a filmet. Nem, ezek az alkotók megrendelésre dolgoznak és látványfilmet kell készíteniük, azaz a gombhoz varrják a kabátot, ami törvényszerűen nem sülhet el jól.

Mintha esőszürke robotok pakolnák össze ezeket a jeleneteket és műszaki leírások alapján vennék bele a mellékszereplőket és fordulatokat. Van-e bármiféle értelme az Öngyilkos osztag küldetésének? Mi indokolja az új Szellemirtók színre lépését? Vajon miről szól az új Tarzan vagy az új Star Trek? Mi fogalmazódik meg ezekben a történetekben és karakterekben, ami magával ragadhatná a nézőket és amit haza vihetnek, miután megtekintették a filmet?! Nem, ez nem a "régen minden jobb volt" kesergése, pozitív ellenpéldának ott az Amerika Kapitány harmadik része, ahol a hősök különféle utakat járnak be és átélhető dilemmákkal szembesülnek. Nem kell cizellált dolgokra gondolni, arra ott a midcult és így tovább, de ha egy filmben tényleg minden mű a figurákról kezdve a fordulatokon át az utolsó képkockáig, ne csodálkozzon senki, a nézők szép lassan másfelé fordulnak, a cirkuszi sátor pedig összedől.