Az utolsó kihagyhatatatlan spagettiwesternként általában az 1976-es Keomát szokás emlegetni, ám Castellari méltán népszerű alkotása után azért többször sikerült még életetet lehelni a szép csendben kifulladó zsánerbe. Az olasz vadnyugat hosszú alkonyán készült művek komolyabb újításokkal nem rukkolnak elő, inkább a legfontosabb eredményeket összegzik, illetve a hangsúlyok kisebb-nagyobb változtatásaival próbálkoznak. Az 1977-es Mannaja az egyik utolsó ilyen variáció, mely fejszével gyilkoló (!) hőssel, vérebeket tartó főgonosszal meséli újra a jól ismert bosszútörténet. A kiváló sci-fi és giallo-rendezőként ismert Sergio Martino egyetlen westernjét nagyban befolyásolták az alkotó korábbi műfaji kirándulásai. A klasszikus vadnyugati képlet e kései újrafelhasználása épp azért méltó a figyelemre, mert egyértelműen a szürrealizmussal kacérkodó gyilkolászások és az erőszakosabb akciófilmek felé is kacsingat.
A csapzott idegen egy félkarú fogollyal lovagol be a kegyetlen bányatulajdonos rémuralma alatt senyvedő városkába, majd nyilván pillanatok alatt az események sodrába kerül. Sergio Martino az ismerős csavarokat vérrel, politikai- és környezetvédelmi kiáltványokkal, illetve groteszk humorral varázsolja egyedivé. A szubjektív nézőpontból felvett, ködös-mocsaras nyitójelenet legalább olyan erős, mint a barlangba komponált összecsapások, vagy a poros bánya, a pusztuló erdő erősen szimbolikus képei. Martino kézjegyei erőteljesek és jótékonyan túlzóak. A sárban végződő bunyók, a kőbaltás (!!) leszámolás és a nagytőkés gonosz bigott nézetei egyértelműen az önparódia határán táncolnak, ám működőképessé varázsolják a sablonos sztorit.
A fasiszta városvezetés, a levegőt mérgező, munkásokat kizsákmányoló nagytőkés figurái a műfajra jellemző klasszikus balos nézeteket némi öko-irányvonallal vegyítik. A meglepően zöld, fagyos képek, a koszos, fullasztó helyszínek mellett az erőszak brutális, egészen nyílt ábrázolása, a kínzások kegyetlensége is szokatlan. Martino e markáns hangulati váltások mellett szinte az összes kötelező drámai fordulópontot bejárja: az átmenetileg megvakuló hős, a cselekmény során feltáruló motivációk ugyanúgy ismerősek, mint a cselekményt formáló nők ellentmondásos karakterei. A tarka építőelemkből egy kifejezetten feszes, látványos és élvezetes film született, amire Guido és Marizio De Angelis bizarr, épp ezért csodálatos kísérőzenéje teszi fel a koronát. Haladó spagettievőknek kötelező!
