Ha a nők ábrázolásáról van szó, a “férfi tekintetet” képtelenség kikapcsolni. Az ecset, a véső, a kamera sosem hazudik és ne is legyünk álszentek: a másik nem testére egész egszerűen nem tudunk úgy tekinteni, hogy “az” ne jutna az eszünkbe. Abdellatif Kechiche díjesővel megszórt, ajnározott/utált filmjében egy szerelem krónikáját szeretné megrajzolni, ezért rendkívül közel megy a hősökhöz. El akarja lesni, tetten akarja érni azokat a hétköznapi pillanatokat, melyek végül kirajzolják egy kapcsolat ívét, fordulópontjait. Ez eddig rendben is van, bár személy szerint nem vagyok biztos benne, hogy a jellemek elmélyítéséhez valóban szükség van ennyire hosszú hangulatfestő jelenetekre, akkurátusan kitartott életképekre. A finálé sírós-szipogós beszélgetése már-már az önparódia határát súrolja, a három órás játékidő feleslegesnek, túlnyújtottnak tűnik. A kézikamera és a közelik frekventált használata egyébként is érzékennyé teszi a nézőt. A hosszú bambulások nélkül is erősen bevonódunk a címszereplő Adéle hétköznapjaiba, ezért nem mindig érdekes, hogyan tölti az idejét a hölgy. Terjengős, de mindenképpen pontos az állapotfelmérés, az igazán komoly probléma inkább azzal van, hogy a férfi Kechiche két nő szerelmét vizsgálja.

Döntése abból a szempontból persze érthető, hogy az előítéleteinket szeretné lebontani és úgy akarja bemutatni a párt, mint két szerelmest, akik mellesleg azonos nemű nők. Nemes a cél, de ahogy mondani szokták, a kutyából nem lesz szalonna. Kechiche kamerája érezhetően ráérez Adèle Exarchopoulos erotikus kisugárzására, de még erre is ráfogható, rendezőnk próbálja megragadni, mi működteti valójában a viszonyt. Egy kapcsolatot közelről megfigyelni és csak az embert vizsgálni valóban izgalmas, ám ez az egész koncepció rögtön egy óriási felkiáltójellé változik abban a pillanatban, mikor a rendező szeretkezés közben lesi meg őket. Lesi a helyes kifejezés, ugyanis a kézikamera, a közelik és természetes világítás után hirtelen statikus nagy képkivágat és teljesen más fények bukkannak fel, Kechiche filmnyelve megváltozik, az addig és később következetesen képviselt megfigyelői attitűd megváltozik. Hősnőink az egyig percben még a parkban álmodoznak, majd bumm, egy heteroszexuális pornóban, klasszikus férfi-fantáziában találják magukat. Az akkurátusan bemutatott pózok és dugások nem adnak hozzá semmit a karakterekhez, inkább szenzációként működnek és nem segítik a homofóbia elleni küzdelmet. Ezek a jelenetek természetesen nagyban segítették, hogy a filmnek komoly híre legyen. Igaz, a rendező erősen vitatható módszere semmit nem von le abból a fantasztikus teljesítményből, amit a két színésznő beletett ebbe a műbe.