„A bosszú hidegen tálalva a legjobb” – hangzik el a film egy hangsúlyos pontján Lee van Cleef szájából a kulcsmondat, amit Tarantino sem véletlenül választott a Kill Bill mottójául. A Férfi a férfihoz az epikus bosszúwesternek egyik legkiválóbb darabja, mely számtalan ikonikus pillanatával, előremutató vizuális megoldásaival és zenéjével egyértelműen a spagetti-western csúcsteljesítményei közé tartozik.
Négy bandita brutális módon lemészárol egy ártatlan családot, az eset egyetlen túlélője a kisfiú, aki felcseperedve néhány bevillanó emlék és nyom segítségével elindul, hogy megkeresse a bűnösöket. Az úton csatlakozik hozzá a börtönből szabadult, tapasztalt és dörzsölt Ryan is, akinek szintén akad némi elszámolnivalója az egykori bandával.
A beavatástörténetbe ágyazott hajsza, az ostromba kifutó, végső összecsapás a sztori szintjén egetverően nagy meglepetéseket ugyan nem tartogat, de a csodálatos kamerakezelés (a képkompozíciók, a zoomok és kocsizások elsőrangúak), a QT által is kölcsönvett flashback-technika (vörösben játszó, villódzó montázsok), illetve a főhős-páros sajátos viszonyrendszere magasan az átlag fölé emelik a művet.
Morricone megszállott, okkult női kántálásból és vad fuvola-improvizációkból kever némileg szabálytalan, ám annál emlékezetesebb kísérőzenét, ami most is tökéletesen rímel a mű kiábrándult hangnemére. Guliano Gemma remek, Van Cleef pedig pályafutása egyik legemberibb figuráját hozza. Giulio Petroni műve korántsem olyan nagyszabású, mint Leone poros western-operái, és nem is olyan kiábrándult, mint Corbucci vad leszámolásai, ám legalább annyira markáns és élvezetes, mint a filmtípus legjobbjai. Ha csak egyetlen spagettiwesternt kellene választani, amit nem egy Sergio rendezett, talán éppen ez lenne az.