Bár Luc Besson mostanában már keveset rendez, a harcos gall a mai napig vívja gigászi harcát a hollywoodi kultúrhegemóniával szemben. A legtöbbször ötletgyáros-guruként dolgozó alkotó ezúttal az “agyi kapacitásunk kis részét használjuk” néven futó urban legend nyomvonalán indult el és olyannyira beleszeretett a turbóember koncepciójába, hogy a forgatókönyv megírása mellett a direktori székbe is beült. A szuperagyú nő motívumából azután hihetetlen dolgok nőttek ki, a Lucy egy végtelenül elborult, orbitális nagy katyvasz lett, ami olyan brutálisan túlhúzott és öncélú, hogy egyszerűen képtelenség haragudni rá.

Adott ugye Scarlett Johansson, aki Jolie helyét megörökölve manapság “a” szexi akciócsaj. Itt van Morgan Freeman tudósa és egy szintetikus drog, ami hormonként a magzatnak értelmet ád, a felnőtteknek meg brutális agytágítást. Besson ebből a cuccból juttat hősnőnk szervezetébe úgy egy fél kilót, ami pedig ez után történik, az annyira nagy marhaság, mintha egy trash-produkcióval lenne dolgunk. Lucy elkezdi használni a korábban nem elérhető értelmi kapacitását, így először kvázi szuperhős lesz, majd próféta, kiválasztott és végül maga isten, térhajlítással, időutazással meg pesze egy nagy adag vulgárbölcsességgel.

A francia direktor mindenféle életképeket ékel a filmbe, Cohelo-módban az időről és az életről elmélkedik és mintegy mellékesen egy olyan figurát teremt, aki egy szempillantással kifilézné magát Supermant is. A mese simán fordulhatna nagy zakóba is, de a szimpatikus színészgárdának, az író-rendező szemtelen gátlástalanságának és a feszes nyolcvan percnek köszönhetően a kínálkozó fárasztás helyett szórakoztató a végeredmény. Elvégre nem mérgelődhet az ember egy olyan jeleneten, ahol Lucy organikus fekete számítógéppé változva visszautazik az ősrobbanáshoz és az adatokat egy szintetizált pendrive formájában adja át az emberiségnek.