A tudatalatti meg a szuperegó beszélgetnek. Az ösztön csapongva meséli, hogyan fedezte fel a saját erejét és létét, erre a másiknak mindenről AZ jut az eszébe. Mármint a tudomány és a művészet. Nem, ez a sztori nem valamiféle erőltetett vicc kezdete, ez bizony Lars von Trier két részesre húzott Nimfomániása. Ennyi történik az utóbbi évek egyik legnagyobb blöffjében kétszáznegyvenegy percben, amit az igazi mazohistáknak öt és fél órában is felálal a nagy dán nevettető. Rendezőnk tényleg mérhetetlenül utálja az emberiséget és úgy tűnik, meg is találta a tökéletes módot arra, hogy bosszút álljon rajtunk: egyre elképesztőbb filmeket forgat, de nem a szó pozitív értelmében. A mozijait ráadásul pimasz módon úgy csomagolja be, mintha valami fontosat mondana. Pedig nincs itt semmi olyan.

Az aktuális monstre művészkedést nagyon ügyes húzás volt tabudöngető pornóként árulni, a filmet felvezető médiahecc jóval izgalmasabb, mint maga a végeredmény. A mókamester életművét nem ismerő, valamiféle relevációra éhes néző bizonyára nagyot néz majd, mikor beindul a Trier-henger és harminc percig az iszonyú dagályosan előadott semmin kívül nem látunk mást. A helyzet később sem lesz sokkal jobb, a hősnő az érzelmeivel és a külvilággal csak a szexen keresztül tud kapcsolatba lépni, a művelt férfi meg erre a klasszikus zene vagy a matematika területéről hoz rendkívül életszerű példákat. Mond ez nekünk valami újat a nemi vágy működéséről vagy a szerelem illúziójáról? Megtudunk valamit az ösztöneinkről? Vagy legalább a nőkről? Látunk valami olyat, amit moziban eddig még soha? Nem, de mindez legalább négy óriág tart (ja, az igazán merészeknek öt és fél).

Ha a modorosság mozgóképes leképezése volt a cél, Trier fantasztikus munkát végzett. Hosszú és teljességgel öncélú kocsizások, önparódiába forduló párbeszédek, karikaturisztikus körítések és a rendezőre jellemző durcás póz, ami valahogy mosolyra ingereli az ironiára fogékony nézőket. Trier imádja kínozni a figuráit és ha bele döglik, ő bizony akkor is depressziós. Az effajta pökhendisége helyenként kimondottan vicces és szórakoztató, de általában inkább csak fárasztó és érdektelen. Amilyen jópofa például Uma Thurman drámázása, olyan álmosító Slater haláltusája. A nagyobbat persze a befejezésen nevethet az ember, a dán pozőr ugyanis képtelen kihagyni a fancsali fordulatot. Az ész (a férfi) a szofiszitkált duma után végül meg akarja dugni a nemi szervet (a nőt), erre az jól lepuffantja. Jajj!

Na jó, de mi a helyzet a műbe került szexjelenetekkel - kérdezheti a kíváncsi Olvasó és ezen a téren bizony el kell ismerni Trier kvalitásait. Az összesen talán ha 15-20 percre rúgó betétek reklámértéke valóban magas, ám alkotónk abszolút beilleszti őket a matériába. A mutatott együttlétek imponálóan aszexuálisak és semmiféle komolyabb határt nem törnek át, egyszerűen felvillannak, majd eltűnnek. Oké, pornókat idéző módon látunk nemi szerveket és váladékokat, de közben állandóan beszélget ez a két főszereplő és akárhogyan is forgatjuk vagy elemezgetjük, ez az egész vállalkozás unalmas. Arra pedig egyszerűen nincs mentség.