Bud Spencer és Terence Hill legendás párosát a vásznon először Giuseppe Colizzi hozta össze, aki a két színésszel gyors egymásutánban három spagettiwesternt is forgatott. A duó későbbi nagy karriert befutott filmjeinél jóval komorabb és mocskosabb trilógiát nem igazán kedvelik a BTSH-univerzum rajongói, holott kimondottan érdekes darabokról van szó. Sőt, a filmhármas fontos összekötő kapocs a műfaj erőszakosabb és súlyosabb korai vonulata, illetve a későbbi könnyedebb, vígjátéki elemekre épülő verziók között, melyeken szépen végig is követhető a hangvétel fokozatos módosulása. Colizzi trilógiájának záródarabja, az első kettőhöz csak a főszereplő színészek személyével kapcsolódó Akik csizmában halnak meg már egyértelműen a spagettiwestern eltérő irányvonalai között egyensúlyozik.
Az alkotók számos bizarr ötletet bedobnak, a mű legnagyobb erőssége mégis a Spencer és Hill között természetesen most is kifogástalanul működő kémia. A cirkuszi kulisszák, a törpék és akrobaták szerepeltetése, a jazzes kísérőzene különleges hangulatokkal gazdagítják a filmet. Az elnyomó bányatulajdonosok és a vidám társulat konfliktusa egyértelműen a szabadon csapongó képzelet, a művészet, illetve az elnyomó hatalom (vagy akár a producerek) összeütközését tematizálja. Maga a cselekményvezetés azonban vészesen csapong jobbra-balra. A hipnotikus közelikkel, meghökkentő vágásokkal és finom kameramunkával megjelenített sztori ráérősen bomlik ki.
Colizzi sokáig visszatartja a fontosabb információkat és az akciók helyett a növekvő feszültségre alapoz. Hill szeme izzik a sötétben, Woody Srode szimpatikus társa halála miatt bosszút esküszik, a kemény kezdés után azonban, valahol a játékidő közepén váratlanul harsány vígjátékba fordulunk. A bolondos barát, a lustán horgászgató Bud Spencer színrelépésével szinte pillanatok alatt gyökeresen megváltozik a film hangulata. A végső leszámolás rafinált bohóctréfába, majd óriási tömegverekedésbe torkollik, a színes cirkuszi banda vértelen csetepatéja a börleszk hagyományait idézi.
A csapongó hangvétel oka elsősorban az, hogy Colizzi az eredeti rendező kirúgása után vette át a filmet, de ekkorra több jelenet már dobozba kerül. Az elvarratlan szálak, a különböző karakterek és az eltérő alkotói felfogás miatt az Akik csizmában halnak meg erősen megosztja a műfaj rajongóit. Sokan a legrosszabb spagettiwesternek közé sorolják, míg mások kultikus tisztelettel övezik. A döntés természetesen ránk van bízva. Ami biztos, hogy a filmnek nemcsak a jellegzetes gyártástörténeti kacskaringók vagy a két sztár miatt érdemes esélyt adnunk.
