Giuseppe Colizzi szikár, meglepően erőszakos westernjét manapság azért szokás emlegeti, mert itt látható először együtt Bud Spencer és Terence Hill később olümposzi magasságokba emelkedő duója. Az Isten megbocsát, én nem! azonban még jelentősen eltér azoktól a későbbi könnyedebb, humorral és burleszkes verekedésekkel fűszerezett filmektől, melyekkel az ikonikus páros azonosítjuk. A spagetti westernek is csak néhány évvel később, a Trinity-filmek sikerei után járatták csúcsra a komikumot és az elrajzolt karakterekereket, Bud és Terence találkozásakor a könnyedebb vonal még csak nyomokban volt jelen az olasz vadnyugaton. Aki tehát a hagyományos BSTH- vagy Ördögjobbésbalkeze-elvárásokkal közelít az 1967-es bemutatkozó darabhoz, nagyot fog csalódni, A saját jogán Colizzi műve azonban igen figyelemreméltó, komoly erényeket felmutató, kimondottan tetszetős spagettiwestern.
A gegek és stilizált bunyók helyett véres összecsapások, bajlós zenék és méltóságteljesen hömpölygő történet vár ránk, izgalmas fordulatokkal és remek karakterekkel megspékelve. A cselekmény egy véres rablással és feszült kártyázással indul, majd a rafináltan elővezetett visszaemlékezéseken keresztül egy hangulatos whodunit-krimibe csöppenünk. Mindezt pedig egy széflopás, majd egy dinamittal, késsel és puskával megbolondítva. Colizzi teljesen mellőzi az öniróniát, ehelyett egy kellemesen karcos, stílusos és izgalmas westernt varázsol elénk, napszítta, poros képekbe csomagolva.
A film elsősorban a kiválóan megírt figurák és az őket megformáló színészek intenzív jelenléte miatt működik. Spencer és Hill között már itt felizzik az utánozhatatlan kémia, bár a megszokott szimmetria helyett Hill acélos tekintetű bosszúállója itt még egyértelműen előtérbe kerül (törvényszerűen, hisz kettőjük közül ő eredetileg is színész). A mű legemlékezetesebb alakja mégis az utánozhatatlan Frank Wolff lehengerlő bűnöző-zsenije, tényleg minden megnyilvánulása élményszámba megy. Az Isten megbocsát, én nem! tehát korántsem a legendás színészpáros első felbukkanása miatt fontos. A spagettiwesternek egyik rejtőzködő kincséről van szó, amit nem a későbbi életművek és műfaji fejlemények tükrében kell nézni, hanem azoktól függetlenül.