A legenda szerint a szemfüles amerikai filmes, Tony Anthony teljesen véletlenül csöppent a spagettiwesternek világába, de az általa életre keltett Idegen több filmet eredményező sikeréhez már semmi köze, hogy anno a megfelelő helyen a megfelelő időben a megfelelő embereket ismerte. A színész-producer jó érzékkel fürkészte a közönség ízlését és félig-meddig kívülállóként az elsők között ismerte fel, hogy a pillanatok alatt elhasználódó műfaji motívumok sürgős vérátömlesztésre szorulnak. A nevével fémjelzett Idegen-sorozat szikár első része még az Egy maréknyi dollárért bővületében fogant. A figura mítoszát továbbépítő folytatásban aztán megjelent a humor, míg az eredetileg 1968-ban készült harmadik felvonásban a hős már a Távol-Keleten kalandozik. Bár a The Silent Stranger e frappáns, kis túlzással akár forradalminak is nevezhető ötletével évekkel megelőzte a korát, az ambíciózus film mégsem vált trendteremtő, meghatározó alkotással. Anthony pechére a finanszírozás körüli jogi viták miatt a művet csak 1974-ben mutatták be, mikor már a csapból is efféle eastern-westernek folytak.
Az ötletgyáros Anthony és a rendező Luigi Vanzi az Idegen korábbi sikereit kiaknázva nagyobb költségvetéssel forgathattak. A Leone-rajongó színész természetesen pontosan ismerte az Egy maréknyi dollárért és a Kurosawa-féle inspirációs forrás, A testőr kapcsolatát. Az keleti kirándulás alapötlete nyilvánvalóan innen származott, de a megvalósítás már a párosra jellemző minimalista megoldásokat követi. Az alkotók a szótlan figurát bármiféle magyarázat vagy háttérsztori nélkül egyetlen határozott mozdulattal a szamurájok közé helyezik. Maga a sztori a jól bevált receptet követi, a városba lovagoló hős a rivális bandák ellenségeskedését kihasználva tesz szert vagyonra. Az extra körítést az egzotikus japán kulisszák jelenitk: az akciók a kardok és extravagáns fegyverek összecsapásaiból, a humor a vadnyugati és a keleti kultúra bizarr találkozásáiból fakadnak
Anthony tovább építi a talpraesett csibészként pozícionált Idegen legendáját. A film mindent eszközt bevet a néző szórakoztatása érdekében. A látványos attrakciók és a humor szépen kiegészítik egymást. A komolyabb költségvetés a két hadúr hadseregén és a csatajeleneteken érhető tetten, de az előző részeket jellemző könnyed irónia most is megmarad. Nagy kár, hogy a film évekig dobozban maradt, a végül bemutatott verziót pedig erősen megvágták. Talán ha 1968-ban a mozikba kerül, ma a klasszikusok között emlegetnénk. A The Silent Stranger nemcsak az Idegen-sorozat, de spagetti-történet egy méltatlanul elfeledett darabja.
