Sergio Corbucci korszakos remekműve után valóságos Django-láz söpört végig a spagettiszószban ázó olasz 
vadnyugaton. A következő néhány évben megszámlalhatatlanul sok “eretnek” folytatás, műfaji variáció és meglepő átértelmezés készült, ezek között azonban csak igen kevés emlékezetes darab akad. A szokatlan kísérleteiről és széles körű filmes tapasztalatairól ismert Ferdinando Baldi 1968-as alkotása a két évvel korábban bemutatt mozi előzményeit képzeli el. A Viva Django hűen követi a nagy előd szimbólumait és sötét tónusait, ám csak igen lazán támaszkodik az eredeti történetre, így a korábbi siker kiszámítható kizsákmányolása helyett az alkotóknak sikerült egy szórakoztató, saját jogán is élvezetes művet készíteniük.
Piszkos képek, temetői kulisszák, gyújtogatások és véres leszámolások. A Baldi vezette stáb kitűnő érzekkel használja a Django markáns építőkockáit, sőt, még a legendás koporsót is sikerül elegenásan beleszőni a cselekménybe. Maga az alapszituáció a szokásos városbaérkezős-bosszúállós repcetre épül, a sztori azonban kimondottan érdekes csavarokat tartogat. A hőst elárulja a barátja és feleségét is elveszíti, de a városkába néhány év múlva visszatérő Django egészen bizarr tervet eszel ki a bosszúra. Az ártatlanul halálraítélt áldozatokból afféle szellem-osztagot toborzó hóhér árulással és erőszakkal fűszerezett hadjárata telitalálat.
A főgonoszt alakító Horst Frank nagy élvezettel játssza el a hatalommánius, természetesen politikusi babérokra törő gazembert. Bár a Django sztárja, Franco Nero eredetileg vállalta az újrázást, amerikai elfoglaltságai miatt végül egy feltörekvő fiatal sztár, bizonyos Terence Hill bújhatott a világhírű figura bőrébe. Hill alakítása Nero kiégett, kiábrándult játékát követi, ám a fiatalabb színész emberibb, sebezhetőbb, mely ha csak minimálisan is, de egyértelműen módosítja a hangsúlyokat. Az atmoszféra jóval könnyedebb, a gótikus hangulatok stílusosak, a finom irónia nyilvánvaló, így a fordulatok és a kötelező attrakciók (verekedések, mészárlások) is sikeresek. A kissé vérszegény filmzenét leszámítva a Viva Django teljesíti a néző elvárásait és bár a legendás elődhöz és a spagettiwestern legmagasabb csúcsaira nem ér fel, méltó leszármazottja Corbucci megkerülhetetlen alapművének.
