A szituációs komédia, az úgynevezett sitcom igen egyszerű receptúrára épül. Adott néhány, elnagyolt vonásokból és klisé-tulajdonságokból felvázolt karakter, illetve néhány fix helyszín, ahol ők vicceseket mondanak vagy tesznek. Látszólag egyszerű tehát az írük feladata, ám valójában irgalmatlanul nehéz: ha jók a figurák, egy idő után önműködően generálhatóak a poénok, de eddig valahogyan el is jutni. Hogy mennyire nehéz jó alapanyagot összehozni, azt jól mutatja a gyatra kínálat. Az amerikai televíziózás évtizedek óta ontja magából az efféle néznivalókat, mégis egy kezünkön megszámolhatjuk azokat, melyeken el lehet legalább mosolyodni. Ha pedig igazán jól működő, hatásos sitcomot akarunk említeni, a kör tovább szűkül. Az én választásom azért esett éppen a Jóbarátokra, mert én pont abba a korosztályba esem, akinek ez a széria jelentette "A" vicces tévésorozatot. Lehetne ez a Rém a rendes család vagy épp az Így jártam anyátokkal is, ha ezeken növök fel.
A Jóbarátok talán éppen azért élhetett meg tíz színvonalas évet, mert az alkotók pontosan tisztában voltak a műfaj alapkövetelményeivel, ezért még tovább is variálták azt. A kezdeti tapogatózás, a karakterek áramvonalasra csiszolása után gyorsan kimélyítették a főszereplők legendáriumát, így a szokásos, négy-öt, tipikus személyiségjegy mozgatta szereplők helyett árnyaltabbnak tűnő figurákat tudtak a közönség elé pakolni. A hat nagyvárosi huszonéves természetesen így sem volt sokkal összetettebb, mint egy átlagos hollywoodi popcornmozi hőse, ám a folyamatos visszaemlékezések, a kapcsolódó barátok, a család és kollégák gyakori bevonása miatt a nézőnek olyan érzése támadt, mintha valóban ismerné az életüket. Ezzel a készítők legalább három legyet ütöttek egy csapásra: nemcsak könnyebben találhattak ki jobb poénokat, de egyes részeken átívelő szálakat is kidolgozhattak, amivel a nézőből is gyorsan instant fanatikust varázsolhattak.
Ördögien jól mérték fel az alkotók a potenciális célcsoportot. Hat olyan jellemet építettek fel, amelyek egyben pontosan azt az életérzést adják ki, ami a windows és mobiltelefon mellett nagyban meghatározta a kilencvenes-kétezres évek fordulóját. A fél tucat főszereplő egybegyúrva a tökéletesen jófej, kellően érzelmes, ám sebezhetően emberi, nagyvárosi álomfiatalt adná ki - egy olyan átlagot, melyet mindenki követ annak ellenére is, hogy ilyen az életben tulajdonképpen nem is létezik. A hatfelé szakított ideál markáns karakterjegyek mentén lett széthasítva: a vicces, a lökött, az emocionális, a motivált, a hódító és az újrakezdő olyan hívőszavak, melyekből bárki kedvére csemegézhet. A nagy mutatvány azonban csak ezután következik: a működő repcetúrát tovább fűszerezték az egyes részeken, sőt, évadokon átívelő szerelmi szálakkal. Ha megszerettük a hősöket, annál már csak az lehet jobb, ha ők gyorsan egymásba is szeretnek. Innen már csak egy elbaltázott szereposztással lehetett volna elbukni, de a készítők ezt a kritikus lépést is sikerrel vették - ahogyan a további karrier mutatja, a Jóbarátok sztárjai tökéletesen egybeforrtak a híres New York-i baráti társaság tagjaival. Bár a széria tipikus toposzokból épül, mégis olyan olajozottan, olyan frappánsan használja fel az addigi sitcom-tapasztalatokat, hogy simán megőrli a könnyed nevetgélésre vágyó közönséget.