A sokat tapasztalt, rendkívül széles látókörű Dino De Laurentiis produceri trendérzékenységét remekül mutatja, hogy a spagettiwestern egyre nyilvánvalóbb lejtmenetében Sam Packinpah erőszakos és kiábrándult világát próbálta az olasz vadnyugatra csempészni. A hatalmas zsákmány lehetőségébe szinte szó szerint belebolonduló kegyetlen bandita szerepére ráadásul azt a James Garnert nyerte meg, aki az óceán másik oldalán teljesen más figurákkal szerzett magának komoly elismeréseket és hírnevet. A legenda szerint a film egyenes jeleneteit a nagy John Sturges dirigálta, de a stáblistán szereplő Vic Morrow sem akárki. A vonatkozó visszaemlékezések szerint a forgatás és a vágás során is számos probléma és alkotói nézeteltérés merült fel, a filmet így végül nem Morrow, hanem De Laurentiis irányításával vágták készre. Mindezek után talán nem meglepő, hogy A Man Called Sledge nem aratott komolyabb sikereket,ám talán épp az születését kísérő ellentmondások és viták miatt kifejezetten jól öregedett.
A hetvenes évek nagyobb költségvetésű spagettiwesternjeire általában jellemző, hogy az alkotóelemek külön-külön mind rendben vannak, de az összkép valahogy mégse stimmel. A Man Called Sledge hasonló módon csúszik szét, de éppen emiatt lehet érdekes a spagettiwesternek szerelmeseinek. Bár a váratlanul dalra fakadó, a mondanivalót sután összefoglaló kísérőzene még az olasz tömegfilm alaposabb ismerőinek is meghökkentő élmény lehet, akadnak itt lélegzetelállító havas felvételek, látványos tömegjeleneteket és egy látomásos szürreáliába hajló, meghökkentően kegyetlen dupla finálé sivatagi pókerpartival és egy napszítta romos templommal megspékelve.
Garner ugyan nem egy Klaus Kinski, de a jószándékú sheriffek mellett egyáltalán nem állt rosszul neki a kapzsi fanatikus bűnöző szerepe. A heist filmek ismerős paneleit variáló sztori is rendben van, a forgatókönyvbe bedolgozó Frank Kowalski a már említett Peckinpah visszatérő alkotótársaként valszeg nagyban felelős a nihilista hangulatokért. A Man Called Sledge ugyan semmi újat nem mond a kapzsiságért törvényszerűen fizetendő árral kapcsolatban, de az egyenetlen, kifejezetten eklektikus, helyenként kifejezetten erős film remek példája annak, hogy egy sikertelen műfaji kísérlet idővel végül önmagában is izgalmassá válhat.
