Nem vagyok az a rajongó-típus, de vannak olyan emberek, akiket egyszerűen nem lehet nem csodálni - Clint Eastwood pontosan ilyen. Ha az ember esetleg utája az összes filmjét (amire szerintem zéró esély van. max szándékos keménykedésből fordulhat elő), akkor sem tud elmenni szótlanul amellett a tény mellett, hogy hősünk nyolcvan felé aktívabb, mint valaha...és nem nyugdíjas tempóban nyomja, hanem érik, mint a jó bor.
Eastwood valahogy surranópályán lett kultikus figura, bár folyamatosan jöttek a díjak és a filmek, igazán sosem kapott akkora csinnadrattát, amelyet szerintem megérdemelne. Ha másért nem, már ezért szimpatizálhatunk vele, de új filmje apropóján megpróbálom felfedni a titkot, miért megkerülhetetlen figura és élő ikon...lássuk:
1. Miért kult-színész?
Annak az emberknek, akinek olyan arca van, mintha sziklából csiszolta volna ki a préri szele, egyértelműen westernekben a helye. Ha Eastwood semmi mást nem csinált volna, csak azt a bizonyos három Leone-filmet, akkor "csak" legendás színész lenne. Az ő minimál-alakításainak is nagyban köszönhető ugyanis e három western kikezdhetetlen kult-státusza - és a minimál-alakítást itt tényleg szó szerint kell érteni.
Eastwood ezt még megfejelte Piszkos Harry-vel, ami szerintem alapmű, egyrészt a korszellem miatt, másrészt mert műfajteremtő. E szerepe aztán az ikonok közé katapultálta...és még nem is említettük a Kelly hőseit vagy a Menekülés Alcatrazból címet viselő börtönklasszikust. Az egészben mégis az a csattanó, hogy emberünk hihetetlen öniróniával is rendelkezik, állítólagos utolsó filmszerepe épp ezért a kedvencem az összes alakítása közül: a Gran Torino nyugdíjas veteránja egyszerre idézi meg és teszi idézőjelbe össze korábbi ikon-szerepét...zseniális és stílusos!
2. Miért kult-rendező?
1994-ben az Amerikai Filmakadémia úgy gondolta, Eastwood elég trottyos már és az egy évvel korábban taroló Nincs bocsánat minden bizonnyal az a bizonyos nagy finálé volt (hiszen okos és önironikus lezárása egy western-karriernek), ami után már nincs tovább. Az akadémia tagjai úgy gondolták, Clint utolsó nagy dobása után nyugdíjazza magát, ezért kapott egy életmű-Oscart. Ő ezt a bizalmat úgy hálálta meg, hogy azóta rendezett 13 (!) filmet és nagyon úgy néz ki, nem ennél a számnál fog megállni... Ehhez még annyit kell hozzátenni, hogy ezek közül a filmek közül még jópár nyert további Oscarokat, de ami még fontosabb, nagy részük egész egyszerűen alapmű.
Eastwood színészi pályáját így egyértelműen elhomályosítja rendezői működése. Kezdetben csak mellékesen rendezett - meg is mosolyogták anno érte. Korai rendezéseit még ma sem igazán ismeri el a kritika, pedig a Törvényen kívüli Josey Wales és a Játszd, le nekem a Mistyt! már megelőlegez valamit a későbbi tündöklésből (főleg a Josey Wales rendkívül alulértékelt mű, pedig egyike a legjobb westerneknek).
Hatvan felett aztán Eastwood úgy gondolta, ideje személyesebb indíttatásból és kisebb költségvetéssel készülő filmeket rendeznie és bummm...hogy csak a lefontosabbakat említsem: Nincs bocsánat, Tökéletes világ...aztán hetven felett sebességet váltott...Titokzatos folyó, Millió dolláros bébi, Levelek Iwo Jimáról, Elcserélt életek, Gran Torino...felsorolni is durva.
Ha jól figyelünk, felfedezhetjük ezekben a filmekben azt, amitől Eastwood igazán nagy rendező. Nem dob be semmi extra trükköt, rendezései visszafogottak, van bennük egy finom, szinte hűvös elegancia - ami talán a korral jár, talán a jazzrajongásból hozta magával, ki tudja. E kimért, koncentrált stílus azonban nagyszerűen működik együtt azzal a mély humánummal, amellyel szereplői iránt viseltetik. Hősei ugyanis egytől-egyig leírt, bukott emberek, valamilyen hátránnyal indulnak, hogy aztán példát mutassanak nekünk emberségből és kitartásból. Eastwood mélyen hisz az emberekben és abban, hogy senki sem reménytelen, mindenkiben méltóság lakozik, akár bukásra, akár megváltásra ítéltetett. Ez a hit hatja át filmjeit és varázsolja őket egytől-egyig különleges élménnyé.
Ezek után talán világos rajongásom oka. Minden pátosz és nyál nélkül kijelenthetjük, hogy Clint Eastwood a mozi egyik legnagyobb alakja, ráadásul aktív alakja (új filmje nemsokára a mozikban...kritika itt).
Amit érdemes eltanulni tőle, az egyrészt az egészséges önirónia, másrészt a visszafogottság, mellyel filmjeit levezényli. Mindezeknél is fontosabb az emberségbe vetett rendíthetetlen hite, mely nem felvett póz, hanem mélyen megélt tulajdonság. Ez az, amit nem lehet tanítani, csak megélni - ez az, ami igazán nagy rendezővé teszi!
Egyértelmű ikon!
