Egy magamfajta férfiembernek nehezebb ezt bevallani, mint az ágybahugyozást, de én bizony már abszolváltam a három Twilight-filmet és minden irónia nélkül ki kell jelentenem: minden elismerésem az írónőnek! Esetünkben ugyanis egy olyan pofátlan ötlettel sikerült milliókat kasználnia, hogy többször nyúltam a tipikus "ez-miért-nem-nekem-jutott-eszembe" mozdulattal a homlokomhoz...mert akárhogy is nézzük, nem történik itten semmi más, csak egy viktoriánus leányregényből átemeljük az alapséma szerelmi háromszöget és a két udvarlót vámpírra, illetve farkasemberre cseréljük. Nagy trükk, mi?!
De még mekkora! Az írónő (Stephenie Meyer) mindezzel ugyanis nem kisebb tettet hajott végre, minthogy telibe találta a kortárs fehér-keresztény kultúrkörben szocializálódott tinilányok és szingli nők belső érzésvilágát, besöpörve ezzel annyi pénzt, amennyit én 
egyben sosem fogok látni, még kiállítva sem. Ezek után meg azt hiszem az is nyilvánvaló, hogy a megfilmesítések minősége teljesen zárójelbe tehető, itt egy jelenségről van szó, amelynek a mozifilmek csak egyszerű kísérőtünetei.
Bevallom, elsőre engem igencsak sokkolt ennek az erősen neokonzervatív, alig burkoltan keresztény sztorinak a kirobbanó sikere; kis hazánkból nem éppen az látszik, hogy a mai tinilányok valóban kitartó udvarlásra vágynának és a nászéjszakán szándékoznak elveszteni a szüzességük. No persze én lassan másik generáció vagyok, talán épp ezért tűnik úgy, hogy a "mai fiatalokra" nemhogy a konzervatív fordulat nem illik, de éppenséggel mintha pont a lazuló szerelmi erkölcsök jellemeznék őket - nos, a Twilight sikere homlokegyenest ellentmondani látszik az előítéleteknek.
Nem szabad persze elhamarkodottan ítélnünk és rögtön százéves udvarlási igényeket emlegetni - leányszoba rejtekében arról álmodozni, hogy majd eljön értünk a szőke csávó fehér kabirón, az még nem egyenlő a viktoriánus erkölcsökkel, ahogyan azt se mérte még fel tudtommal senki, mekkora a cheerleaderek/szépségkirálynők és a félénk, pattanásos tinik/fiatal szinglik aránya a rajongók között, de a tény ettől még tény marad: a nagy világsiker most nagyon nem egy szabadelvű, lazaságot propagáló tanmese, hanem egy házasságpárti, neokonzervatív lányregény.
A jelenséget amúgy sokan/sokféleképp próbálták már megmagyarázni és számtalan értelmezés foglalkozik a széria sikerével, illetve az ezek mögött rejtező mélyebb okokkal - én csak arra szeretném felhívni itten a figyelmet, hogy a Twilight épp a hippikorszak szabadszerelem-hívő generációjának csemetéi között szedi híveit egy olyan korban, amikor a szexualitás ábrázolása sosemlátott szabadosságot ért el...a házasságpárti történet 
tehát olyan érában gyűjt óriási rajongótábort, mikor amúgy két kattintással bárki animálpornóhoz juthat - mindez csak véletlen egybeesés lenne?
Hagyjuk azonban a jelenség mögött meghúzódó mélyebb társadalmi/történelmi okokat és vizsgáljuk meg inkább a történet hatásmechanizmusát, amelyet én -minden irónia nélkül- rendkívül ötletesnek és pofátlanul egyszerűen adódónak tartok!
Főszereplőnk ki is lehetne más, mint egy átlagos, fehér, középosztálybeli leányzó, aki új kisvárosba/gimibe kerül és nehezen megy neki a beilleszkedés, sőt, alapvetően úgy érzi, amúgy is különc, örök kívülálló, akit igazán senki nem ért meg - nos, vajon melyik tinilány nem látja magát hasonlóképp?! Béla nevű hősnőnk azonban átlagos kinézete ellenére tényleg különleges legbelül (túl értékes, hogy betagozódjon a hagyományos társadalomba), e kívülállóságáért cserébe viszont egy rejtett világot fedezhet fel és így fel is kelti a helyi különcök (a vámpírok és a farkasemberek) figyelmét, kialakítva persze egy szó szerint vérre menő szerelmi háromszöget is...vajh, melyik cseperedő lány ne álmodozna arról, hogy különleges lénye felkelti a legkülönlegesebb kanok figyelmét?!
Eddig tehát van egy, a hétköznapi világ ellen lázadó, de épp ezért szeretnivaló hősnőnk, akinek a kegyeiért két teljesen eltérő karakterű hím verseng, ő meg egyszerűen képtelen dönteni közöttük...láttunk már ilyet?!
Ráadásul a két udvarló személye is óriási alapvetés - míg a vámpír remekül szimbolizálja a hajdanvolt felsőbbrendű fehér arisztokrácia összes erényét (stílus, műveltség, kifinomultság és romantikus spleen), addig a farkasember maga a nyers erő, a hús és az állatias ösztön, melyre persze titkon minden előkelő, tésztafejű angol hölgy vágyik, miközben csenevész, de vérangol arisztokrata udvarlója karjaiban unatkozik.
Az írónő azonban nemcsak ezt a klasszikus szerelmi háromszöget öltözteti látszólag új ruhába, de a vér középpontba emelésével a szexről tart hosszúra nyúlt kiselőadást. A vámpírok ugyanis vért akarnak (=meg akarják dugni az ártatlan szüzeket) és ha 
megharaptak (=megdugtak), menethetetlenül közéjük tartozol (=szexelni akarsz), elveszted az ártatlanságod és soha többé nem lesz tiszta, normális életed (ahogy a fenti poszer írja: "minden egy döntéssel kezdődik"). Persze ezt sem az írónő találta ki, de hogy mindezt házasságpropagáló tanmesévé változtassa, az tényleg egyedi.
Edward vámpírbarátunk ugyanis nem akarja Bella vérét (=nem akarja a szüzességét, ő felelősségteljes fiú), hiába könyörög neki a lány (óóó, XXI.század) - vámpírunk annyira old-school, hogy a harapást csak az esküvő utánra ígéri be. Az első rész végén zseniális jelenetben az alkotók ezzel kiforgatják a kötelező tinifilm-klisét is: nagy tánc a bálon, a lány könyörög, hogy a vámpírsrác harapja meg, de ő nem teszi...azt hiszem, nem kell lefordítani a jelenetet. Ezt az idillt aztán megzavarja a Farkasember feltűnése, aki vámpírunk ellentéteként izmos, vadállatias és melegvérű, de (hogy, hogy nem) ő meg éppen attól félti hősnőnket, hogy nem tud majd egyszer uralkodni az ösztönein...
Nem akarok itt én most mélyebben belemenni a történet szétcincálásába, azt hiszem a lényeg a fentiekből is jól kihámozható: a Twilight nem is olyan burkoltam figyelmeztet az egybekelés előtti szex veszélyeire és propagálja a házasság szent eszményét, miközben hősnőjét egy igazi leányálom közepébe helyezi (két megszemélyesített férfitípus verseng, csap össze érte és összefogva védelmezi), eközben pedig az írónő az erkölcsi helytállásáért az összes hőst jutalmazza is (ők e világ rejtett kincsei).
Vélhetően éppen ez a nem túl bonyolult képlet talált be rendesen az elhanyagolt szinglinek és a sikoltozó tinilányoknak - a felszíni díszlet a mindeféle maszlagokkal pedig már csak hab a tortán.
Innen aztán mozit már tényleg nem nehéz csinálni, tulajdonképp csak meg kellett találni Robert Pattinsont és Taylor Lautnert - ha erre rágerjed a nőnemű nézősereg, a mozgókép többi eleme már csak körítésként kell, hogy funkcionáljon. Filmként amúgy mind a három rész borzalmas...nevetséges megoldások, modoros színészek, rossz dialógok és a másodvonalbeli minőség is bizonyítja a fentebb megfogalmazott tételem: annyira erős itten maga az alapanyag, hogy a filmek milyensége szinte teljesen lényegtelen. A harmadik rész amúgy mint mozi, eleddig a legjobb (de így is nagyon necces) - kár, hogy a történet itt egy okos loopal ott ér véget, ahol végeredményben elkezdődött, de hát így is sikerült kinyitni azokat a vastag pénztárcákat.
Csak egyszer az életben támadna egy ilyen ügyes ötletem!!!
