Ilyesmit is csak a németek tudnak kitalálni, esetünkben ugyanis összekeverték a Taxisofőrt valamint Immanuel Kantot, így aztán már meg is kaptuk filmünk főhősét, Muxot, az önjelölt igazságtevőt, aki videokamerájával felszerelkezve vadássza le Berlin bliccelőit, graffitisait, bolti tolvajait és a kutyagumit utcán hagyó kutyatulajdonosait. Persze egy ekkora városban akad is munka bőven, hősünk ezért segítőnek (és hallgatóságnak) fel is veszi a munkanélküli, bugyuta Gerdet, hogy aztán a fura vállalkozás végül országos hírnevet kapva elkezdjen szépen gyarapodni.
Nagyszerű a film problémafelvetése, ugyanis remekül ábrázolja hősünk rendszerének növekvő önellentmondásait és így a kezdeti humorosságot valami kellemetlen érzés kezdi felváltani. Mux ugyanis nyilvánvaló elmebeteg, rendszerét pedig ügyesen formálja át olyan esetekre is, mikor nem várt szörnyű balestek vagy épp gyilkosság történik. A film ezzel párhuzamosan viszont egyre több humoros betoldást is csempész az egyre sokkolóbb jelenetekbe, ez pedig csak a mi zavarodottságunkat növeli, ami nem válik mindig a mű előnyére.
A film kivitelezése amúgy elsőrangú: a rendező ügyesen váltogatja hősünk „saját” felvételeit az ál-riportszerű betoldásokkal, a forgatókönyvet is jegyző főszereplő pedig remekül hozza ezt az ellentmondásos karaktert. Kezdetben ugyanis még követhető hősünk ideológiai rendszere, később azután egyre szociopatikusabb, komorabb és eszelősebb lesz az egész és vélhetően éppen ezt ellensúlyozandó veszi a rendező is ironikusabbra a hangvételt, ez pedig nem biztos, hogy egészen szerencsés döntés, mert néhol a súlyos téma ellenére is buta paródiába fordul át a dolog. Persze az is tagadhatatlan, hogy éppen ezért lesz ez egy egészen egyedi hangvételű és témájú alkotásról, amellyel így minden hibája ellenére is érdemes megpróbálkozni.
"6/10"