Törvényszerű állomásához érkezett a Coen-életmű, hiszen megannyi műfaji kóstoló után a Nem vénnek való vidék már igencsak vad és nyugati volt, így aztán a testvérpár nagy amerikai zsáner-körutazásának idei megállója, A félszemű (True Grit) már egy telivér western, ráadásul rögtön egy dupla-remake. Az alapanyagot, Charles Portis regényét ugyanis (amely Szilaj vér címen meg is jelent most magyarul) 1969-ben már feldolgozta egy veterán rendező, Henry Hathaway, nem kisebb sztárokkal pakolva tele művét, mint Dennis Hopper, Robert Duvall, no és persze az akkor már jócskán legendás John Wayne. E mozi kultikus státusza egyébként abszolút hozzá köthető, hiszen pályája egyetlen Oscar-díját nyerte el a félszemű békebíró megformálásáért, a film pedig az egyik utolsó nagy, klasszikus westernként került a filmtörténet lapjaira, annak ellenére is, hogy kissé cinikus humora azért már előrevetíti a piszolyhősös-indiános mitológia későbbi önreflexióit is.
De hát mégis miért nyúltak ehhez a matériához a Coen-fivérek? Ők ugyanis inkább a kisemberek szemszögéből szeretik a világ morbid kaotikusságát ábrázolni, a jelen történet pedig ezzel szemben egy tizennégy éves kamaszlányról szól, aki bosszúra bérel fel egy öreg, dörzsölt fejvadászt, hogy annak segítségével bosszulja meg apja halálát. Végeredményben tehát itt mégiscsak egy tipikus bosszútörténetről van szó, a csavart ebben egyedül a cserfes kislány-figura beemelése jelenti, illetve az ő jelenlétéből sarjadó, fura szituációkból áradó humor.
Coenék is pontosan érezték mindezt és a filmet abszolút a lányka, Mattie Ross karaktere köré építették. A talpraesett fruska ugyanis nem sokat aggódik azon, hogy életkora és neme miatt senki sem veszi igazán komolyan, ő bizony szívós és kitartó munkával csavarja végül maga köré az egész borostás, izzadt és vad férfivilágot, ebben pedig nemcsak kislányos sármja segíti, de kérlelhetetlenül gyakorlatias mentalitása és nyílegyenes moralitása is. Nem nehéz persze észrevenni ebben az áthallásokat sem, hiszen a félszemű seriff és a banditák régi vadnyugatát majd éppen az a fajta puritán-kapitalista mentalitás söpri el, amely a kislány képében először jelenik meg ezen a vidéken. Ehhez azonban az eltűnni hivatott, régi világnak előbb be kell fogadnia magába ezt az új jövevényt és éppen ezt a folyamatot mesélik el nekünk a Coen-fivérek.
Mindezt természetesen a már jól ismert humorral és profizmussal teszik, valamint a tőlük megszokott műfaji játékokkal és kikacsintásokkal sem fukarkodnak. A kalandok komolyságát a jó érzékkel bepakolt groteszk jelenetek billentik ki, a figurák öniróniába hajló felskiccelése pedig fellazítja a nézőben a western-mitológiát és így a hősöktől is picit távolabb tudunk kerülni. No persze amennyire vicces ez az egész, annyira véresen komoly is, hiszen a gonosz mégiscsak ott ólálkodik a túlparton, a rosszul megtett lépések pedig kígyóverembe vezetik még az ártatlanokat is.
Fura egy építmény hát ez a film és éppen ezért inog is néha. Nemcsak a feszültség fullad ki bizonyos pontokon, de az állítólag halott western sem fogadja mindig tiltakozás nélkül a műfaji csavarokat, a rendezői profizmus így néha zavarólag kezd hatni. Hogy mégsem dől össze ez az egész, az elsősorban a lehengerlő színészi játék érdeme: még az olyan apróbb jelenlétek is maximálisan ki vannak dolgozva, mint Barry Pepper csirkelábú banditája és Josh Brolin banális gonosza, de itt mégiscsak a főszereplő hármas viszi a filmet, fantasztikus alakításokkal. Persze Matt Damon és Jeff Bridges esetében ebben semmi meglepő nincsen, de az, hogy egy gyerekszínész, név szerint Hailee Steinfeld is állja a sarat, az tényleg nem mindennapi.
Coenék tehát most sem lőttek mellé és egy újabb zsáner trófeáját szegezhetik fel a falra. A western meg köszöni szépen, jól van és A félszemű még akkor is az utóbbi évek egyik legjobb vadnyugati mozija, ha most megkerülhetetlen mesterműről azért mégsem beszélhetünk.
"7/10"