Frankhitelesként úgy volt, hogy idén nem feccölünk cirka negyvenezret egy rövid Sziget-látogatásba (napijegy+fogyasztás kettő főre), de végül mégis sikerült okosba' megoldani az ügyet, úgyhogy csak egy masszívabb pénteki sörözés költségét kellett beleinvesztálnunk a dologba...így tehát következhet az erősen szubjektív beszámolóm a vasárnapi Sziget-impressziókról.
Kezdeném rögtön azzal, hogy mindig is hamisítatlan vidéki fesztiválozó voltam és soha nem nyűgözött le igazán ez a híres augusztusi összeröffenés. Nemcsak a pénzügyi vetületek miatt, de egy kisebb fesztivált én sokkal emberléptékűbbnek tartok és igaz ugyan, hogy a program unalmasabb és szegényesebb, a haverokkal berúgni viszont ugyanolyan érdekes, mint bárhol máshol, és nincs az a sznobsággal bekevert cirkuszi hangulat sem, ami az 
utóbbi években egyre jobban elöntötte a Szigetet. Amivel egyébként semmi bajom: maga a rendezvény egy rendkívül jó országimázs, ami nem mellesleg egyike európa legjobb fesztiváljainak is - az pedig egy teljesen más kérdés, hogy én nem vagyok egy gondtalan nyugat-európai huszonéves (és nem is tudok úgy tenni), így már nem igazán rólam és nekem szól a dolog.
Maga a cirkuszi hangulat egyébként mintha egyre jobban tartana a sima vásári kavalkádba...talán az erős napsütés okozta szomjúság volt az oka, de mintha kevesebb kultúrát és több sörös-gyrosos eladót láttam volna, mint pár éve. A korosztályom viszont még mindig kedves és mosolygós, és örömmel konstatáltam az anyagi gyarapodás letagadhatatlan jeleit is (ami fakadhat persze a célcsoport lassú változásából is). A sokszínűség azonban mintha fakult volna, mert elnézve az embereket itt bizony mindenki egyformán akar különbözni: a személyre szabott vicces póló, a divat-arcszőrzet (Elvis-pajesz és pornó-bajusz) és a klasszicizálódott urban-outfit nem egyéniségeket, hanem egy remekül körülírható tömegeket mutatott (ami fakadhat persze a célcsoport lassú változásából is).
Ezt a jelenséget amúgy érdemes lenne mélyebben is elemezgetni...én ezt már az európai utazásaim során konstatáltam. Ha az ember hostelekben száll meg, mindenhol ugyanazokkal az emberekkel találkozik, akik ugyanazokról a dologkról, ugyanabban a fura modorban cseveg. Eszembe jut, hogy ők a '68-as forradalmi generáció leszármazottai, és bizony a nyugati fogyasztói társadalom ma tökéletesebb mint valaha...hiszen ha a francia ál-hippikre gondolok, akik repülővel utaznak, majd az utcán zenélve egy hatalmas rakátévál a kezükben éneklik, hogy "marihuana illegal" - nos, ebben nagyobb ellentmondást látok, mint a Che Guevera-táskát vásárló brit "kommunista" ifijakban (akik most bizonyára nagyot pislogtak a zavargások miatt).
Mindezekkel a furcsaságokkal remekül szembesülhetett az, aki belekukkantott a "gypsy-punk" muzsikát játszó, amerikai Gogol Bordello koncertjébe. Bohém cigánynak lenni 
ugyanis orbitális nagy giccs, különösen akkor, ha az ember holland, ír vagy francia középosztálybeli csemeteként sosem hallott még a szegregációról, vagy épp Tiszabőről. Ezek a New York-i figurák "A" fesztiválzenekar, és a nagy össznépi mulatós közben már csak arra nem kaptam választ, miért is olyan vonzó a mai trendi fiataloknak ez a balkáni "szarok-bele-eltüzelem-a-zongorát-is" mentalitás. Távolról a Balkán nyilván a nagy anarchista szabadság és testvériség illatát áraszthatja - én viszont picit közelebb vagyok a dologhoz, és az értékes kultúrális hozadék mellett már a káoszt, az enyhe barbarizmust és a társadalmi elvadulást is kiérzem a dologból, azaz nem tudom önfeledten magamra ölteni a vodkaszagú bajszos trombitás szép jelmezét. Budapest amúgy is igazi Balkán-light játszótérévé vált az erre fogékony nyugat-európai tursitának - itt még nincs az a sáros (és veszélyes) kiszámíthatlanság, de az anarchizmus jelei már mutatkoznak a városképen és a helyi mentalitásban. Mímelni a dolgokat ugyanis sokkal könnyebb (és konformistább), mint valóban csinálni...ezek a németek is eldönthetnék végre, hogy akkor most aranykeretes szemüveget viselő VW-kombi tulajdonsként akarják végezni, vagy bicskavillantós aranyfogú betyárként. Tudom, frusztráló a nagy rend és a komoly jólét...de a megoldás biztosan nem az ál-romantika.
A fenti ellentmondások különösen akkor élesedtek ki, amikor közvetlenül a roma-boogie után beütött a Kerekes Band etno-funkja. A nagyszínpadon őrjöngeni ugyanis egy dolog...egy sokkal kisebb közönség előtt, furulyával stadionrockos népzenét játszani viszont már egy egészen más szint. Megdobogtatta a szívem ez az igazi magyar virtus: ha 
már furulyázunk, tegyünk rá egy lapáttal és nyomjuk tele humorral, azaz ne vegyünk már mindent annyira véresen komolyan. Nehéz lenne elmagyarázni annak, aki nem érzi át ezt a szarkazmust...betyáros funky-zenét nyomni, vad gitárszólókat furulyán tolni és az egészet úgy előadni, mintha világsztárként a Wembley színpadán történne a dolog...nos, ez (már csak az emberképű hibái miatt is) sokkal komolyabb (és szerethetőbb) teljesítmény, mint a Gogol-féle szirupos Balkán-utánérzés. Az már egy másik kérdés, hogy a többértelmű humora miatt a Kerekes Band világát igazán csak mi érthetjük...
A Szigetben nekem amúgy az a legjobb, hogy rengeteg impulzussal bombáz, ami (a borzalmasan rossz sör mellett) jótékonyan le is zsibbasztja az embert...ebben az állapotban cirkálni különösen kellemes érzés. Viccesen modorosak voltak a nagyszínpados előadók, belehallgattunk mindenféle érdekes zenébe, jó volt összekoszolni a cipőket és bódító elveszni és bambulni ebben a nyüzsgésben. Morogni és fejcsóválni pedig kifejezetten egészséges, leginkább akkor, ha valós benyomások alapján és jobbító szándékkal teszi az ember - így minden károgásom ellenére (illetve éppen azért) remek élmény volt a kiruccanás, ami kifejezetten jót tett az általános közérzetemnek. Ennél többet meg mit is kívánhatna az ember?! (Talán jövőre a frank is játékpénzzé silányul, és akkor fizetni is tudok majd a jegyekért...addig meg maradnak az ilyen rövidebb kóstolók).
