Ha hihetünk az okos bölcsészeknek, manapság a képek korszakát éljük. Jelenleg a látvány az első, nincs tehát fontosabb, mint a szépen kiglancolt, instant szemkápráztatás, a többi meg majd csak kialakul valahogy. Guy Ritchie már korábban is vonzódott a macsós, szuperlassított, giccsbe hajló cicomákhoz, és eddig is szívesen merült alá a divatos, ám kissé üreges pop-vizualitásba - saját, külön bejáratú Sherlock Holmes-dolgozatával azonban minden eddiginél tovább merészkedett a “mindent-a-szemnek” vidékére. Az Árnyjáték címet kapott második rész már meg sem próbál meríteni a híres detektív legendáriumából: a brit rendező egy viktoriánius Bondot farag a figurából, majd gyorsan végighajtja a steampunkból, neo-szecesszióból és japán mangából kevert, nézőcsalogató látványvilágon.

Hol van már az első részt szerethető varázsoló könnyed elegancia, hol a Holmes-mítosz vicces dekonstrukciója, hová tűntek az összekacsintós poénok, a karaktervezérelt komikum?! Míg az első rész báját az akciófilmes klisék, az érdekes színészi játék és az ismert Dickens-panelek ügyes keveréke adta, addig a második rész már jelzésszinten sem törődik a belbeccsel, minden energiáját a cizellált külsőségekre fordítja. A végtelenül egyszerű, lineáris történet, az egydimenzióssá csiszolt hősök, a tőmondatos párbeszédek csupán egyetlen célt szolgálnak: elégséges vázat a külső borításhoz.

Ritchie végleg elsajátította a hollywoodi leckét, és minden eddiginél jobban felpörgeti a manapság divatos látványmozik receptjét: gyorsan vág, sokat robbant, lassít, kamerát forgat és az azonnal beazonosítható kultúrjegyeket meghökkentő kombinációkban tárja elénk - megtesz bármit, csak fennmaradjon az illúzió, és ne kelljen elgondolkodni látottakon. Balszerencséjére azonban a néző sem ostoba: két óra alatt óhatatlanul is megfordul majd a fejében, hogy szépek a színes vásznon kavargó képek, de hol marad a nyomozás, az izgalom, a mese...mert lehetséges, hogy a képek korszakát éljük, de vannak dolgok, amiket egész egyszerűen nem lehet a látvánnyal megspórolni!