A különböző műfajok és a markáns szerzői kézjegyek vegyítésében különösen tehetséges Ben Wheatley a kortárs brit szcéna egyik legeredetibb és legígéretesebb rendezője. A bemutatkozó Down Terrace komikus hippi-gengszter melodrámája, illetve az utóbbi évek legjobb off-horrorjaként ünnepelt Halállista szürrealista bérgyilkosmozija után az öntörvényű Wheatley ezúttal az angol realista művek hagyományait az exploitation-éra szenny-filmjeivel ötvözi. A Vérturisták logikus folytatása a magabiztosan épülő életműnek, hisz alapvetően most is egy groteszk szociografikus látleletről van szó, melyben a menekülő szerelmesek toposza a trancsírozós B-mozik ismert motívumaival keveredik. A mű bizarr megoldásai és morbid hangulatváltásai egy újabb meghökkentő hullámvasutazásra invitálják a bátrabb nézőt. Wheatley harmadik filmje még akkor is maradandó élmény, ha a meghökkentésre építő alkotói módszere a korábbiaknál most egy picit jobban kiismerhető.
A kertvárosi vegetatív unalom elől friss párkapcsolatába menekülő Tina, illetve a saját kisebbségi komplexusait gondosan takargató Chris lakókocsis kirándulásra indul a vidéki Anglia ködös útjain, hogy végre közelebb kerüljenek önmagukhoz és természetesen a másikhoz is. Az út során azonban egyre furcsább és brutálisabb balesetek történnek a közvetlen környezetükben, majd szép lassan mindkettőjük számára nyilvánvalóvá válik, mindez korántsem a véletlen műve. A két vesztes szép lassan Bonnie és Clyde anarchista reinkarnációjává változik. Az egyre véresebb eseményeket az eddig elfojtott társadalmi düh, a zöld környezetben elszabaduló ösztönök és az elrontott életek mögül előrobbanó frusztrációk mozgatják. Wheatley mégsem moralizál, inkább csak sejtet, és a korábbiaknál sokkal közelebb merészkedik az ironikus komédiákhoz. Bár a Vérturisták mélyén kétségtelenül felcsillan némi pimasz társadalomkritika, a horrorisztikus mészárlások, a pszichotikus felhangok egyértelműen feloldódnak a gyilkos humorban.
Mintha csak Mike Leigh, David Lynch, Quentin Tarantino és John Waters dugta volna össze a fejét, hogy előrukkoljon valami különleges hibrid-csemegével. Wheatley hirtelen műfaji csavarjait öröm nézni, az éjfeketén csillogó hangulat telitalálat, ezért a Vérturisták a néhány döccenőt, olcsóbb viccet és kiszámítható fordulatot leszámítva is elsőrangú, okos szórakozás. A brit nyárspolgári mentalitás, a munkásosztály évszázados sérelmei találkoznak itt a túlhúzott giccsbe tolt képeslap-romantikával, illetve a vérgőzös tombolásig fokozott bűntényekkel. A felhasznált alkotóelemek markánsabbak, a szerzői eszköztár szabályosabb, a receptúra letisztultabb, Wheatley tehát kétségtelenül nyit a szélesebb közönség felé. A rendező világa most talán nem annyira zavarba ejtő és meglepő, mint a Halállista esetében, ez azonban nem feltétlenül baj – sőt, kifejezetten ígéretes a továbbiak tekintetében.
Másodközlés - a cikk eredetileg itt jelent meg!