A nagytudású filmteoretikusok gyakran vérre menő vitákat folytatnak a film noir pontos definíciójáról, azzal azonban mindenki egyetért, hogy az Aszfaltdzsungel e sajátos műfaj egyik legfontosabb, esszenciális töménységű megtestesülése. John Huston legendás alkotása a filmtípus aranykorában, 1950-ben készült és maga a sötét nagyvárosi bűnfilm, vagyis a kiégett hősök, az elveszett lelkek cinikus, keserű himnusza. A nagy értkű ékszerrablás köré épített mozi ráadásul a hatvanas években népszerűvé váló caper-filmek szülőapja is, hisz a brilliáns elme kitervelte széftörés rafinált előkészülete, a feszült végrehajtás és a szörnyű következmények motívumai az alzsáner alapképletévé váltak, így a mű közvetve/közvetlenül számtalan feledhetetlen darabot ihlettet.

Az Aszfaltdzsungel jóval több, mint egy izgalmas, feszes krimi, Huston ugyanis éles, kiábrándult tablót fest az ügybe keveredő alakokról. A mű komoly egzisztencialista húrokat pendít meg, mikor a bűntényt ürügyként használva a figurákra, illetve az ő gyengeségeikre, a tetteiket mozgató szenvedélyere koncentrál. Ebben a filmben senki sem ártatlan, mindenkit valamilyen eltitkolt vágy, ellenállhatatlan vonzalom visz a romlásba, legyen az egy régi, gyerekkori vágykép, eltemetett emlék, viszonzatlan szerelem vagy épp a pénz csábítása.

Az igen komor látlelethez a rendező akkoriban szokatlan módon az olasz neorealizmus filmnyelvi eszköztárához nyúl: itt bizony nincsenek stilizált árnyékok és sejtelmes füstök, csak lepukkant hátterek, valószerű helyzetek és nyílt erőszak. Az aprólékosan kidolgozott építőelemekből hatásos, feszült bűnfilm születik, kiváló színészekkel és Huston súlyos ítéletével, melyet a nagyvárosi létformával, a szétzilálódó társadalommal kapcsolatban megfogalmaz. Az Aszfaltdzsungel mindent magába sűrít, amiért a film noir műfaját imádni lehet - bármit is jelentsen ez a fogalom.