Nixon bukása, a vietnami kudarc, a nagyvárosi bűnözés növekedése, a drogok és az AIDS terjedése - a hetvenes évek végi Amerika morális hanyatlásának és akut identitásválságának legismertebb, legáltalánosabb címszavai ezek. Az ellenkulturális mozgalmak világmegváltó optimizusa és a Reagan-korszak friss, önbizalommal teli lendülete közötti időszak sajátosan komor, reménytelen hangulatát számos kiváló alkotás konzerválta: Paul Schrader legendás forgatókönyvei, Friedkin csúcsművei vagy épp a Rambo első felvonása, melynek az utolsó pillanatban megváltoztatott fináléja már egyértelműen átvezet minket az újjászülető Amerika acéltestű világába. Az 1978-as Próbaidőnek mindenképp ott a helye ebben a fenti felsorolásban, hisz tökéletesen ragadja meg ezt a kiábrándult, cinikus korszellemet, ám a viszontagságos körülmények között készült művet manapság sajnos csak igen kevesen ismerik.

Az egykori elítélt bűnözőből ünnepelt regényíróvá, később kultikus arccá avanzsált Edward Bunker meghatározó kulcsregényének (A vadállatban is van szánalom) megfilmesítési jogait Dustin Hoffman még 1973-ban megvásárolta, ám a mozis adaptáció végül csak öt évvel később készülhetett el. A forgatást Hoffman még színész-rendezőként kezdte, ám néhány nap után átadta a stafétát az inkább színházi direktorként ismert Ulu Grosbardnak. A legenda szerint a munka nagy részét azonban az akkoriban ismeretlen Michael Mann végezte, aki egyébként a stáblistán sem szerepel. Akárhogyan is történt, a végeredmény egy hangulatilag erős, vizuálisan rendkívül izgalmas mozi lett, kiváló színészekkel, emlékezetes jelenetekkel és remek párbeszédekkel.

A történet vázát egy feltételesen szabadlábra helyezett elítélt makacs útkeresése és fokozatos visszaesése jelenti, Bunker mégsem a társadalom előítéleteire és a bűn vonzására koncentrál, elsősorban a karakterek és az őket körülvevő milliő érdeklik. A Próbaidő érzékletesen adja vissza a főhős kilátástalanságát: Hoffman pályája egyik legjobb alakítását nyújtja, ám mellette még a kult-színész szakosztály krémje is felvonul. Harry Dean Stanton, Gary Busey és M. Emmet Walsh is hibátlanul hozza a fontos mellékszerepeket, közben Owen Roizman operatőr csodálatos képeket kever a Los Angeles-i külváros fényeiből és színeiből, nagyban befolyásolva később a filmért rajongó Tarantino látásmódját is (lásd. Jackie Brown és Kutyaszorítóban). E csúnyán alulértékelt, méltatlanul elfeledett mozit egyértelműen a kollektív amerikai psziché sötétebb oldalát boncolgató alapművek között kellene emlegetnünk: ha nem is a Taxisofőr vagy a Szarvasvadász magasságában, de minimum a Mennydörgés és a Portyán mellett.