Bryan Singer csapata megtalálta a tökéletes blockbuster-formulát. Az új X-Men folytatás, előzményfilm és reboot egyben, ami úgy építi tovább a legendáriumot, hogy közben lenullázza a számlálót. A különböző szuperképességekkel és markáns karakterjegyekkel megáldott mutánsok egyébként is hálás alapanyagai egy szerteágazó látványosságnak, de a filmes csapatjátékokban otthonosan mozgó Singer csalhatatlan érzékkel választja ki a legjobb figurákat és köréjük építi a történetet. Látványos akciójelenetek ide, időutazós-robotos-terminátoros háborúzás oda, a főbb szereplők között kialakuló, átélhető emberi drámák nélkül ez az egész mutatvány bizony fabatkát sem érne.
Ilyen színészekkel nagyot nem is lehet hibázni, a coolság-mutató folyamatosan a pozitív irányba leng, majd a párhuzamos szálakon futó finálénál egyenesen kiakad. Peter Dinklage mint mániákus fegyvergyáros, McAvoy/Stewart mint Professzor X? Szivarozó Jackman, Magnetoként fémet hajlító és repkedő Fassbender/McKellen?! Testhez álló kék hacukában alakváltó Jennifer Lawrence??!! A precízen összerakott látvány, a hangulatos retró-képek, a rajongóknak címzett poénok és kikacsintások sem képesek maguk alá temetni ezeket a művészéket, akik valódi dilemmákat csempésznek a történetbe és élettel töltik meg a párbeszédeket. A lehengerlő trükkorgiával megtámogatott összecsapások, a térhatású pixelorgia mögött nem kong üresen a vászon. A mese saját képességeikkel vívódó egyéniségekről, függőségeikkel és felelősségtudatukkal vesződő tehetségekről, ellentmondásos barátságokról és szerelmekről szól. A film végeredményeben azért működik, mert valahol mélyen mi mindannyian mutánsok vagyunk.