Nem Stallone vagy Schwarzenegger, és nem is Willis az utolsó klasszikus akcióhős Hollywoodban. A drasztikusan átalakult és erősen demokratizálódott sztárrendszerben jóformán már csak egyetlen férfi neve tündököl a régi fényében: Tom Cruise igazi állócsillag. Hősünk ötven felett sem lazít, rendíthetelen kitartással és energiával gyártja a rá jellemző filmeket és hozza a rá szabott karaktereket. A tudatos márkaépítés és mindenféle idézőjelektől mentes munkamorál már önmagában is szimpatikus, a közreműködésével készülő produkciük ráadásul többé-kevésbé szórakoztatóak és mostanában látványosan kiemelkednek az unalmas középszerből. A holnap határa lazán az idei év egyik legmenőbb látványmozija.
Micsoda szemtelen ötlet összeháziasítani az Idétlen időkig ismétléses történetszövését a Csillagközi invázió disztópiájával és a Ryan közlegény partaszállós őrületével?! Cruise számítógépes figuraként próbálja megcsinálni a pályát és amikor nem jön be a billentyűkombináció, kezdheti előlről a mentett állásból. Az írók remekül gazdálkodnak a hurok-forma lehetőségeivel és a humor-akció arányt is jól lövik be. Kit érdekel, ha az ufóinváziós-időuralós sztori egy oltári nagy baromság, mit izgat, ha a sztori logikai buborékkal teli? A film pörög, a dramaturgia működik, Cruise pedig a rá jellemző odaadással formálja meg a háború egy adott napját újraélő katonát. Az érzés amúgy biztosan ismerős neki: a sztár a kamera előtt kénytelen akár ezerszer is meghalni, mire az elvárt végeredmény a dobozba kerül. A holnap határa minden kockája ismerős valahonnan, de ez a mozaikszerűen összeálló pimasz hatásvadászat remekül áll neki.