Mindig pozitív dolog beszélni a helyről, ahol élünk, és különösen igaz ez egy olyan 
utánozhatatlan főváros esetében, mint a mi Budapestünk. Ami igaz, az igaz: a város mostanság az állandó átalakulás állapotában kaméleonszerűen formálódik, de ez a változás egyúttal arra is lehetőséget ad, hogy közben a múlt szebb, illetve kevésbé idilli nyomai is egymásra rakódhassanak, létrehozva így a tipikusan „pesti” atmoszférát. Budapest szédítően sok arccal tekint ránk, és a járókelő a legcsúnyább, szürke betonszörnyektől egészen a világ egyik legszebb panorámájáig, a hangulatok széles skálájával találkozhat. Az éles kontraszt pedig az itt élők és a város viszonyára is rendkívül jellemző, hisz a napi rohanásokban, a gyakori szidalmak és korholások közepette bizony gyakran hajlamosak vagyunk elfedni azt a nagyon is örömteli tényt, hogy végeredményben egy felülmúlhatatlanul egyedi helyen élünk.
A Mai Manó Ház Budapest Pozitív kiállítása remek alkalom a rácsodálkozásra, és az itt látható, fantasztikus fotók egyúttal arra is rávehetnek minket, hogy gondolkodjunk el egy picit mi is a saját, egyéni Budapest-képünkön. Az efféle szembesítésekhez az egyik legjobb tükröt kétségtelenül a fotográfia nyújthatja, mert a jó fotós sebészként hasítja fel a valóság szövetét, és az objektívnek elkeresztelt lencséi segítségével olyan dolgokat mutathat meg nekünk, melyek mellett amúgy szinte biztosan elsiklanánk. A fénykép így 
egyszerre válhat rögzítő krónikássá, vitatkozó elemzővé és csodálható művészeti alkotássá, és ha a megfelelő kezek készítik el, belőlünk is kiprovokálja majd az aktív nézői részvételt. A tárlaton felvonuló, három generációhoz tartozó tíz fényképész láthatóan remekül érti a városfotó lehetséges szerepeit, és ezzel egy kihagyhatatlan, időn és téren átívelő, virtuális túrára invitálja az itt lakókat és az ide csak látogatóba érkezőket egyaránt.
A „doyen”, Benkő Imre például csendes, szinte ünnepélyes rezignáltsággal és keserédes mélabúval ragadja meg a kelet-európai történelem szürke sebhelyeit, és erre nagyszerűen rímel a fiatal Gárdi Balázs betonszagú, de a felbukkanó iróniával végül picit reménytelivé kicsengő panelvilága is. A félmúltunk köszön vissza Kovalovszky Dániel rozsdamarta, poszt-szocrealista képein is, de az ő tekintete már egyértelműen a melegszívű retró jegyében kutatja a letűnt diktatúra konokul túlélő nyomait. Ezzel a mosollyal vág neki a fővárosi fürdőknek Simon Márk, aki egy eltűnőben lévő, békebeli világ nyomait rögzíti, nagy empátiával. Valami hasonlóra vállalkozik Stalter György is, aki az omladozó Józsefváros hű krónikásaként egyszerre száll szembe a makacs előítéleteinkkel, és mutatja meg ennek a kerületnek a sajnos kihalófélben lévő lírai hangulatait. Vancsó Zoltán és Kudász Gábor Arion szintén elemelkednek a pesti aszfaltról, és a városban meglátják (illetve meg is ragadják) a saját, csak rájuk jellemző, egyéni víziójukat. Innen indul el Hartányi Norbert és Dezső Tamás is, akik álomszerű, légies fotókat építenek a szürke rögvalóságból: míg azonban Hartányit a Budapestet szinte észrevétlenül átható természet ragadja meg, addig Dezső a csupasz, bontott tájban találja meg az őt megihlető városi esszenciát. A tereken és időn átvezető városi körsétánkat pedig képletesen zárhatjuk Soproni Gyula jövőbe tekintő képeivel, hisz ő már a lakóparkos, digitálisan beköszöntő szép új világot vizsgálja, és az így létrejövő, szarkasztikus vízióival csattanósan reagál is a Benkő-féle szürke, csendesen szomorkás városképekre.
Végigsétálva a Mai Manó termein és látva ezeket a változatos fotókat, arra a talán nem túl sokszor hangsúlyozott, de felettébb pozitív tényre is rádöbbenhetünk, hogy Budapestnek valóban rengeteg, az átlagember számára többnyire ismeretlen színe és íze van – és talán éppen ez a kaleidoszkóp-szerűség jelenti azt a megfoghatatlan, sokszor keresett esszenciát is, ami ennek a városnak a legfontosabb lényegét adja. Ez a szerteágazó, illékony sokszínűség azonban egyszerre lehet átok és áldás is.
Átok, mert Budapestnek nincs olyan rögtön felismerhető, könnyen összegezhető, jól eladható, védjegyszerű hangulata, mint amit Párizs, London vagy akár Prága sugall az oda látogatónak. Ezekben a városokban azonban művészek több generációja, köztük természetesen fotósok dolgoztak a helyi víziókon, és végül olyan atmoszférákat 
rögzítettek maguk körül, melyek idővel átragadtak magára a városra is, és arculattá nemesültek. Gondoljunk csak bele, hol lenne ma vajon az a híres párizsi hangulat Atget és Brassai képei nélkül?
A Budapest Pozitív egyértelműen a megfelelő lépés a tipikusan „pesti” identitás megalkotására…de a kanonizált városkép hiánya egyszerre áldás is lehet. A rögzített szemlélet hiánya ugyanis olyan szabadságot ad a nyitott szemmel járó városlakó, az ide látogató turista, és az itt alkotó művész kezébe, amellyel mindenki felfedezheti a saját Budapestjét. Nos, hogy ez a város fantasztikusan alkalmas terep erre, arra remek példa a jelen kiállítás, hisz végignézve ezeket a nagyszerű képeket, nemcsak a fotósok személyiségét, a privát történeteiket és művészi attitűdjeiket ismerhetjük meg, de az ő érzékeny szemükön keresztül a főváros újabb és újabb rétegeibe pillanthatunk be.
Kétségtelen, hogy Budapestet újra meg újra, szinte állandóan fel kell fedezniük. Ha meg akarjuk érteni a várost, folyamatosan vitatkoznunk kell róla, és ha esetleg még jobbá is akarjuk tenni, akkor meg kell tudnunk magyarázni azt is, hogy kinek mit jelent ez a hely, illetve mely értékeit tartja a legfontosabbnak. Én kezdeném is rögtön ezt a felsorolást magával a Mai Manó Házzal, hiszen az intézmény egy csodálatos épületben, profi módon adott helyet ennek az ötletes, színvonalas és hiánypótló tárlatnak.
De ezeknél a hosszúra nyúlt gondolatoknál sokkal fontosabb a tény, hogy a látogatónak nem feltétlenül kell majd a cikk szerzőjéhez hasonlóan terjedelmes eszmefuttatásokba bonyolódni. A Budapest Pozitív egy szép, humoros, és rendkívül szórakoztató kiállítás, ahol a látogató elsősorban remek fotókban gyönyörködhet…és ennél többet talán nem is kellett volna a dologról beszélni, elvégre ezt valóban látni kell!
