Mindig öröm olyan ismeretlen, elfelejtett, vagy annak idején a földbe döngölt filmalkotásokra bukkanni, melyek ínyenc izgalmakkal szolgálnak még a veterán mozirajongónak is. Az After.Life pontosan ilyen darab, hiszen a 2009-ben csúnyán elhasalt, erősen morbid témákat boncolgató mozi nemcsak a saját realitását nem tisztázza, de egy szemernyi kompromisszumra sem hajlandó megjelenített témát illetően. Ez pedig tekinthető egy kegyetlenül merész, vagy épp rosszul átgondolt megoldásnak. A közízlés az utóbbira voksolt.
Az After.life azért annyira érdekes és bizarr mű, mert olyan, a néző és a filmek között kimondatlanul is jelen lévő konszenzusokat hág át, melyre csak elvétve találhatunk példákat – ráadásul a film alkotói erre a legkevésbé sem készítik fel a közönségüket. A tragikusan elhalálozott fiatal tanárnő, és a rejtélyes temetkezési vállalkozó körül bonyolódó történet ugyanis sem a horror, sem a thriller műfaji szabályait nem követi, és így gyakran követ el ép ésszel megmagyarázhatatlan, meghökkentő fordulatokat. Mivel nem tiszteli a bevett hagyományokat, a halál témakörét sem távolítja el a metaforikus túlzásokkal, illetve a megnyugtató megoldásokkal. Sőt, egyenesen a legtitkosabb ösztöneinket célozza meg, és a brutálisan halmozott kérdőjeleivel kizökkenti a kockázatmentesebb borzongásokat kedvelő nézőt is, aki bár semmi sokkolót nem láthat a vásznon, mégis hideglelős hullámvasutazással fog szembesülni.
Kényelmetlen darabról van tehát szó, és egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy annak idején sem a közönség, sem a kritikusok nem fogadták a kegyeikbe a filmet, ami után természetesen a magyar forgalmazók már meg sem próbálkoztak a honi terjesztéssel. Érthető (és igen bölcs) döntésről van szó, hiszen az After.life nemcsak hihetetlenül morbid hangulatokkal, de egy rendkívüli módon zavarba ejtő történettel operál, ami az edzettebb műfaji elvárásokat is egészen következetlenül kócolja össze – ez pedig igencsak kényelmetlen meglepetésekkel szolgál a kiszámíthatóságot kimondatlanul azért mindig is erősen igénylő nézőnek.
Pedig míves darabról van szó, amely jól átgondolt okok miatt nem definiálja magát, és egyszerre nézhető fekete thrillerként és természetfeletti horrorként is. Agnieszka Wojtowicz-Vosloo első (és eddig egyetlen) rendezése éppen ezért brutális élmény, hiszen a hideg porcelánnal és a meleg vérvörössel operáló, stilizáltan esztétikus képek egy olyan világba kalauzolnak minket, amellyel általában nem akarunk szembesülni. A halál és a temetés között játszódó rémdráma ráadásul a legelemibb félelmeinkre játszik rá, és nemcsak az elmúlás, de az élve eltemetés ősi rettenetét is megidézi – a kegyetlen borzalmakat azonban nem oldja fel sem megnyugtató befejezéssel, sem az esetleges természetfeletti idézőjelek egyértelmű kipakolásával.
Az After.life ezért válik rendkívül súlyos élménnyé, amelynek éjfekete, a szürrealitásba és erotikába is behajló világa biztosan nem hagyja érintetlenül a nézőt. A széttartóan is ütős sztori, a színészek (Liam Neeson és Chrisitina Ricci) eszelősen jó alakítása, a kegyetlen morbiditás tehát bizonyosan beszippantja majd az erre fogékony keveseket - és bár az ügyesen leplezett kiszámíthatósághoz szoktatott többségből heves ellenállásokat és elutasítást vált ki, a meglepetésekre és a szabályoktól eltérő furcsaságokra kiéhezett ínyenceknek biztosan kellemes perceket szerez. A hallgatólagosan kialakult határok áthágása ugyanis jótékonyan serkenti a befogadói agyműködést, és ez még akkor is igaz, ha a film szándékolt tanulsága az okozott sokk miatt végül biztosan nem érhet célba.