Érdekesek ezek az A-kategóriás, nagy költségvetéssel és óriási erőforrás-ráfordítással kivitelezett, hollywoodi sláger-akciófilmek, hiszen ha az ember egy percet sem agyal rajtuk, szinte mindig tökéletesen működnek. A Mission: Impossible harmadik része sem sokkal több, mint néhány, egzotikus helyszíneken rögzített, irreálisan túlhúzott akció-szekvencia, melyet ad-hoc módon egymás mögé fűztek nekünk - de a látványnak, az instant receptnek, illetve a vásznon feltűnő, néhány valódi művésznek hála mindez kifogástalan vizuális rágógumiként pihenteti a hétköznapokba belefáradó néző agytekervényeit. Természetesen ha elkezdenénk gondolkodni a látottakon, hirtelen ezer sebből dőlne itt is a vér...a semmiből a semmibe tartó, kettő mondatban sem meggyőző történet, a komolyan vehető drámai motivációk teljes hiánya, illetve az értelmetlenség circulus vitiosusa azonnal lerántaná a leplet a mű kőkemény lendületéről, és nevetne kapnánk a távirányító után.
A néző azonban az esti kenyér mellé cirkuszt akar, és nem is akármilyet. Jótékonyan tekint hát félre, és nem firtatja, miért és hogyan történnek itt az események. A szélerőmű-farmba berepülő helikopter, a fejbe ültett apró bomba, a Vatikánban megrendezett, terrorista-randevúval egybekötött puccparti, a túszok Sanghaj műemlék-negyedébe szállítása nem lesz se több, se kevesebb, mint puszta illúzió, színes-szagos látvány a logika oltárán. A rutinos alkotók bizony agyafúrt fickók, akik jól tudják, öröest kikapcsoljuk akár a józan eszünket is, ha magával ragadó a játék - és itt megy minden, mint a karikacsapás. Cruise rohan, könnyes szemmel a szerelemre esküszik, majd robbanások jönnek. Megjelenik a vicces technikus...kiengedjük a feszkót, de jajj, valami árulás van itt a háttérben. Sebaj, Tom felhőkarcolókat ugrik át, mielőtt azonban megkérdeznénk, “miért?!”, már fel is tűnt a vásznon Seymour Hoffman, és egy perfekt gonoszt varázsol még ebből a férc-karakterből is (hiába, a nagy színész hatalom). Mi pedig hátradőlünk a kényelmes székekben, lazulunk és kikapcsolódunk, szürcsöljük az édeset, ropogtatunk - majd amikor a rendező a végén odakacsintva közli velünk, hogy ez az egész tényleg csak ügyes szemfényvesztés volt, elégedetten böffentünk. Hiába na, nagy bűvész ez a Hollywood!