Hollywood mindig is előszeretettel vadászta le a független rendezőket, hogy aztán a megfelelő produceri présbe helyezve a lehető legsimábban kifacsarhatóvá váljon a használható alkotói tehetség. A lassú betagozódás, a fájó besimulás egyik legdurvább esete a nagy Scorsese szomorú pályaútja, aki kemény bűnfilmesből mára öreg Spielberg-klónná változott - hozzá képest Cameron Crowe sokkal enyhébb, és kevésbé durva tüneteket produkál. Az X-generáció egyik kulcsrendezője amúgy sem állt soha kifejezetten távolt a tömegfilmes eszköztártól, még korai filmjeivel, a bájos hangvételű, keserédes indie-melodrámákkal sem merészkedett igazán messze a mindenkori fővonaltól. A Mondhatsz akármit, a Facérok és a Majdnem híres kedves fésületlenségeit, az erősen személyes, ezért hiteles hangulatokat az alkotó mára a hideg profizmussal, a nagyipari folyamatokkal cserélte fel. Az Igazi kaland sem vállalhatatlan, szívtelen pénzügyi befektetés, de mégsem több, mint egy biztos kézzel levezényelt, pontosan kivitelezett bérmunka. Nem rossz, de az a bizonyos alkotói kéz mintha hiányozna: a tehetség még ott van, a szubjektív alkotói lendületet azonban már hiába keressük.
Crowe jó rendező, ehhez kétség sem férhet. Az állatkertes-gyászolós családi dráma úgy van összerakva, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva. A kislány aranyos, a kamaszfiú lázad, az jófej özvegy apuka amolyan amerikai módon gyorsan újrakezd, a kattant csodabogár gondozookat (bocs!) meg úgyis gyorsan megszeretjük. A színészek jók, a képek, a fények, a vágások hibátlanok, a vadállatokat meg ugyan ki ne bámulná szívesen. Egyedül a forgatókönyvvel akadnak komolyabb bajok, hiszen a túl hosszúra nyújtott történet több helyen is durván a szánkba rágja a nagy tanulságokat, és valahogyan túl sok édes kedvességet nyomnak le a torkon. Odaát persze a fagyit is drazséval, csokiöntettel és tejszínnel eszik (mélytányérból!) - meg sem lepődünk hát, ha Crowe sem tud ellenállni, és addig facsarja a szíveket, hogy sokaknál biztosan be fog majd kapcsolni a giccs-radar. A végeredmény tehát kiszámítható és pontos, ami egyrészt biztonságos választás a családos filmezéshez, másrészt viszont unalmas és kissé érdektelen mozi egyéb célokra. Az egyetlen izgalmat itt a zenei aláfestés jelentheti, hisz ha mást nem is, de ezeket a korai kilencvenes grunge-darabokat azért csak magával hozta a indie-korszakából a rendező.