Danny Boyle a kortárs tömegfilm egyik legstílusosabb alkotója, a Coen fivérek és Soderbergh mellett az ötletes műfaji mozik és szimpatikus zsánerjátékok másik nagy kaméleonja. A brit rendező munkásságát nem szövik át
könnyen beazonosítható szerzői motívumok, a biztos kézzel levezényelt műveket inkább sajátos filmnyelvi elegancia, illetve gördülékeny és könnyed fogalmazásmód jellemzik. Boyle az összes fontosabb filmtípusban kipróbálta már magát, a Transz e sikeres zsánerkörút egy újabb fontos és szimbolikus állomása. A manchesteri születésű filmes ezúttal a komoly brit gyökerekkel is rendelkező heist (rabló- vagy zsákmány-mozi) receptúráját gondolta tovább, kiváló zenékkel, markáns képi világgal, remek szereposztással és egy fontos alapcsavarral frissítve fel az ismerős alkotóelemeket. A Transz tulajdonképp a kirobbanóan sikeres Eredet kisebb léptékű, ám mívesebb párdarabja. Brit-amerikai kollégájával ellentétben Boyle távolabb marad a szokásos hollywoodi fogásoktól. Míg Christopher Nolan multiplex-kompatibilis látomássá, nézőcsalogató narratív mutatvánnyá fokozza a képzelet-valóság kettőssége mentén átértelmezett rablást, angol rendezőtársa egy finomabb műben gondolkodik. Boyle a zsáner európai hagyományait tiszteletben tartó, okos bűnfilmet varázsol a képletből.

A heist szabályainak megfelelően a sztori egy vagyonokat érő, gondosan őrzött festményről, a hozzá vezető tökéletes tervről és a balul sikerült megvalósításról szól. A legfontosabb újítást az jelenti, hogy az ellopott műtárgy titkos rejtekhelye ezúttal nem egy széfben vagy táskában, hanem az egyik elkövető fejében van eldugva – ő azonban egy szerencsétlen ütés folytán nem képes visszaemlékezni a vágyott információkra. Az értékes tudást rajta kívül természetesen a bűnbanda tagjai és a segítségül hívott hipnotizőr is megpróbálják megkaparintani, a tulajdonképpeni hajsza tehát nem egy tárgyért, hanem egy kitüntetett gondolatért folyik. A mentális turkálás közben mindenki átver mindenkit, majd a realitás és a képzelet is gyorsan összekuszálódik. Egy idő után már nemcsak a film hősei, de a néző sem tudja, hol ér véget a terápia és hol kezdődik a valóság.

Boyle egy alapvetően tradicionális, a pszichológiai faktor miatt mégis kissé bonyolulttá váló elbeszélői hullámvasútra ültet minket. Komoly csavarok és meglepetések várnak a nézőre, néha azonban mi magunk sem értjük pontosan, mi is történik a vásznon. A Transz főbb fordulatai egészen kiválóak, sok apróbb dramaturigiai trükk sajnos kissé zavarosak és kimódoltnak hat. A film maximális intenzitással akkor működik, mikor a hős, a terapeuta és a gengszter háromszögében mindenki gyanússá válik, az elbeszélés pedig nyitottá válik. Boyle ezekben az esetekben pimaszul terel, elszórja a finom jelzéseit, így a néző minden nyomra, nyomnak látszó apróságra reagál, a feszültség intenzitása emelkedik. Ez a jótékony nézői interakció a játékidő nagyobb részében szépen működteti a filmet, a második félidőben azonban a forgatókönyv kezdi túlságosan kihasználni az alapmotívumként választott hipnózis (elvi) lehetőségeit.

A fokozási kényszer hatására itt is megjelenik a virtuális valóságokkal dolgozó történetek egyik visszatérő problémája: biztos talaj híján az események bizonytalanná, relatívvá válnak és a néző is elveszíti a fonalat. Boyle szerencsére rutinos és profi alkotó, az efféle döccenőket a kisujjában hordott rendezői trükkökkel ellensúlyozza. A film kivitelezése az első kockától az utolsóig lehengerlő: a történet metaforájaként is fontos tükröződésekre, a hangsúlyozottan labirintusszerű lakásokra és alagsorokra hangolt látvány, a kifogástalan hangkulissza és aprólékosan kidolgozott színvilág mellett a mű legnagyobb erőssége James McAvoy, Rosario Dawson és Vincent Cassel hármasa. A színészek teljesen különböző, egymást jótékonyan kiegészítő kisugárzása, a közöttük kialakuló összhang életre kelti a sztorit, melyet a rendező tetszetős audiovizuális megoldásai még tovább erősítenek. Ha nem is nevezhető megkerülhetetlen bűnfilmes újításának, a Transz egy kimondottan üdítő és stílusos heist-variáció. Danny Boyle lazán kipipált egy újabb műfajt.