A hazai HBO az utóbbi években már-már missziós tevékenységet vállal fel azzal, hogy a „társadalmilag 
elkötelezett, igényes tévécsatorna” nézőcsalogató arculata érdekében időről-időre minőségi, hiánypótló produkciókkal jelentkezik. Az amerikai anyavállalathoz hasonlóan a honi vezetőség is saját gyártású dokumentumfilmek, az átlagosnál értékesebb és komolyabb sorozatok legyártásán gondolkodik, így a mai magyar mozgóképkultúra elkeserítően siralmas viszonyai között szinte egyedüliként már csak ők készítenek szórakoztató, míves és mély műsorokat. Sajnos, egyre ritkább a pillanat, amikor a jól felfogott gazdasági érdek a megfelelő művészi színvonallal találkozik, ezért különösen örömteli leírni, hogy bizony itthon is készülhet izgalmas, összetett és nívós széria – valóban világszínvonalon.
A Terápia számtalan erénye közül az első és legfontosabb, hogy maradéktalanul képes levetkőzni a magyar sorozatokat kísérő kínos gyermekbetegségeket, azaz minden téren megfelel a legmagasabb nemzetközi követelményeknek is. Végre nem kell mentegetőzni, nem kell oldalra pillantani és a kisebb költségvetést, a hátrányos körülményeket, a rosszul adaptált receptúrát hibáztatni. Az izraeli alapötlet magyarítása hibátlan, a megvalósítás példásan igényes, ahogyan nincsenek fájó kompromisszumok sem. A néző nyugodtan hátradőlhet, a feszültség és az intellektuális tartalom pontosan adagolt, az írói, színészi és rendezői munka pedig túlnyomó részt kiváló.
Hazánkban a pszichoanalízis megítélése még mindig igen ellentmondásos. A szélesebb közvélemény a pszichológust valahová az ezotéria, a titokzatos kuruzslás és az alternatív gyógyászat környékére helyezi. A Terápia témafelvetése épp ezért még akkor is hiánypótló vállalás, ha a terápiás alapszituációkból itt valójában egy pszichológiába csomagolt lélektani krimi születik. Bár a látottak és a hallottak abszolút hitelesnek és reálisnak tűnnek, bizonyára mindenki számára rögtön nyilvánvalóvá válik, hogy a műforma követelményeinek megfelelően a 
forgatókönyvírók jelentősen felpörgetik, dramatizálják, majd izzó érzelmekkel vegyítik a terapeuta és a páciens komplex viszonyrendszerét.
A négy kliens gyógyulását, illetve a pszichológus meta-terápiáját (amikor ő keresi fel a kollégáját) követő epizódok hétről-hétre egy verbális nyomozás izgalmát ígérik a nézőnek: az adott napokon visszatérő páciensek igen lassan, hárításokkal, érzelmi zsarolásokkal és terelésekkel fűszerezve fedik fel előttünk a tünetek és problémák valódi okait, vagyis a releváns múltbeli eseményeket. A pénteki nap ülései azonban csavarnak egyet a dolgon, hiszen ilyenkor végre a pszichológus interpretációját is megismerhetjük, mintegy átírva az addig felfejtett, megismerni vélt történéseket.
A szavak, gesztusok és elejtett félmondatok olyan nyomokként működnek, melyekből a detektív-történetek hatásmechanizmusának megfelelően a nézőnek kell összeraknia az elrejtett képet – miközben a bölcs felügyelőként viselkedő terapeuta folyamatosan korrigálja és tereli az intellektuális nyomozásunk útvonalát. Bár a harmincperces epizódok nagyrészt két szereplőt mozgatnak, és az események kizárólag egyetlen szobára koncentrálódnak, a szokásos akciók és látványosságok hiányát az írói, rendezői és a színészi teljesítmények nagyszerűen kompenzálják. A forgatókönyv szerencsésen elkerüli a kimódolt dialógusok, a keresett szavak csapdáit, a párbeszédek gördülékenyek és a megfelelő dramaturgiai pontokon adagolják a fordulatokat. A 
rendezőknek sincs más dolguk, mint visszafogottan lekövetni a karakterek interakcióit, illetve a megfelelő irányokba terelni a frontvonalba kerülő színészeket.
A Terápia két rendezője (Gigor Attila és Enyedi Ildikó) sikerrel teljesíti a feladatát, hisz a jól megválasztott, tetszetős kulisszák között szinte folyamatosan képesek fenntartani a feszültséget. Bár az alakítások egy részét nem sikerül kellően visszafogni vagy természetessé varázsolni, az ilyen színészi hibákat és modorosságokat a hangsúlyos közelik, a finom, intim kameramozgások pedig csak még hangsúlyosabbá teszik, különleges bravúr, hogy az öt, egymástól markánsan különböző történetszál nem mutat drasztikusan nagy minőségi eltéréseket. A legérdekesebb, legfordulatosabb – természetesen – a pénteki összefoglaló kezelés, ám nemcsak a hét eseményeit tovább fokozó, különleges nézőpontja miatt. A főszerepben brillírozó Mácsai Pál és a terapeuta terapeutáját nagyszerűen alakító Csákányi Eszter között hibátlan az összhang. Mellettük páciensként Nagy Ervin, Nagy Zsolt és Szamosi Zsófia is remekel, a sorozat igazi meglepetése azonban mégis a tinédzser tornászt alakító Sztarenki Dóra ösztönös és rendkívül erős jelenléte. Az ő szerdai története valóban olyan tragikusan és átélhetően kerül a képernyőre, hogy képes a megfelelő súlyt hozzáadni az egyébként rendkívül szórakoztató és izgalmas pszichológiai detektívszériához. Jó, hogy van végre nekünk is egy Terápiánk!
