Brian De Palma hosszú pályafutása során számos sikert és bukást megért már, illetve nevezték már újító szerző-zseninek és pofátlan iparos-másolónak is. Az ízlésbeli preferenciákat félretéve az igazság nyilván valahol e két szélsőséges vélemény között van, ám a rendező az elmúlt bő évtizedben sajnos az utóbbi jelzőre erősít rá, hisz egy ideje kizárólag önmagát ismétli és képtelen a művészi megújulásra. Legújabb filmje, a Gyilkos vágyak a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján virágkorát élő erotikus thriller hagyományait az általa tökélyre fejlesztett hitchcocki stílus filmnyelvi megoldásaival próbálná ötvözni – igen kevés sikerrel.
A mű kiindulópontja alapján a két főszereplő, domináns nő munkahelyi rivalizálásból leszbikus vágyak fűtötte csavaros bűnténynek kellene kibontakozni, ám a történetből épp a fülledtség, a feszültség és a szenvedély hiányzik. A kétdimenziós, hiteltelen figurák mellett a legnagyobb problémát a teljességgel esetleges, logikai bakugrásokkal teli sztori jelenti, a forgatókönyv hibáit a feleslegesen beékelt álom-szekvenciák ráadásul még jobban kihangsúlyozzák. E gyenge alapanyagból születhetne büszkén vállalt, önreflektív B-film is, ám a még mindig Hitchcock bűvöletében dolgozó De Palma vészesen komolyan veszi magát, illetve a tőle megszokott összes beállítást és plánt ellövi. A Gyilkos vágyak a rosszul megírt krimit rendkívül modorosan és izzadságszagúan vezeti elő: mintha egy De Palma-film gyenge utánzatát, egy Hitchcock-főhajtás unalmas másolatát látnánk. Az üres stílusgyakorlat miatt így nemcsak a színészek, de végül a néző is szenvedni kezd.