A western (Király Jenő kifejezésével élve) nagyon erős műfaj, azaz markáns, könnyen beazonítható elemekből épül fel, és csak nehezen keveredik más zsánerekkel. Ha pedig mégis, akkor is elsősorban western marad, maga alá gyűrve a külső hatásokat. E fenti filmelméleti tétel kiválóan megfigyelhető a spagettiwesternek esetében. Az időben koncentrált hatalmas túlkínálatban az olasz alkotók sokféle keresztezéssel és újítással próbálkoztak. A legkülönfélébb hibridek és vadhajtások közül a western-vígjáték lett a legsikeresebb, de azért akadtak más, kevéssé népszerű vonulatok is, igen figyelemreméltó eredményekkel. A horror és az olasz vadnyugat találkozása kevés, ám annál izgalmasabb filmet eredményezett, melyek közül az E Dio disse a Caino...
A forgatókönyvből korábban készült egy másik film is. A Stranger in Paso Bravo főhőse szintén a hosszú évek után szabaduló Guy Hamilton, visszatér a városkába megbosszulandó a igazságtalanságot. A történet váza persze alapjáraton is egy szokszor használt motívumot, az igazán érdekes inkább az, mit kezdett vele a szandálos-karodozós attrakciók, kémsztorik és giallók felől érkező Antonio Margheriti. A rutinos, rendkívül termékeny rendező a minimálisra nyeste a történetet és a párbeszédeket, hogy mindent a baljós atmoszféra megteremtésének, a sötét hangulatoknak rendelhessen alá.
A horror és a western az olasz filmgyártásban már csak azért is egymásnak voltak rendelve, mert a spagettiwesternnel párhuzamosan a gótikus horrorok és giallók is virágzásnak indultak. Az alkotók törvényszerűen rendszeresen átjártak a különféle műfajok között: közvetlenül az E Dio disse a Caino... előtt például Margheriti is rendezett giallót és horrort egyaránt. Az ezerszer látott bosszútörténet épp azért válhatott izgalmassá, mert Margheriti nem westernként, hanem takarékosan elővezetett, kimondottan sötét kísértethistóriaként meséli el.
Az olasz westernekben inkább főgonoszok megformálójaként ismert Klaus Kinski intenzív jelenléte tökéletes illik a feltartóztathatlanul közeledő bosszúálló angyal túlvilági figurájához. A főhős egy tornádóval párhuzamosan érkezik és szép lassan az őrületbe kergeti a rá vadászókat. Időről-időre megkonduló harang, a szélben csapkodó ajtók és ablakok, madarak felcsattanó károgása és erőszakos összecsapások kísérik az útját, míg végül a főellenség a saját tükörlabirintusában esik a saját csapdájába.
Az E Dio disse a Caino... metaforikus példázat a bűntudat mindent felemésztő erejéről, a pszichoanalitikus olvasatokat pedig a városka alatt húzódó nyirkos járatok is egyértelműen megerősítik. A szép kocsizások és hirtelen közelik jótékonyan ellensúlyozzák a láthatóan szűkös költségvetést, az emlékezetes kísérőzene hiányát pedig a zajok és zörejek intenzív használata feledteti. A Django the bastard a gótikus egyik legszebb példája. A haladó rajongói listák és alternatív spagetti-gyorstalpalók állandó szereplője, korántsem véletlenül.