Amikor először hallottam, hogy Wes Anderson hagyományos (stop-motion) bábfilmet forgat egy rókacsaládról, már akkor tudtam, hogy ebből csak igazi ínyencség sülhet ki. Anderson ugyanis a kortárs amerikai mozi egyik üde színfoltja és markáns egyénisége, eddigi három filmje kiforrott stílusa és átgondolt szerzői hozzáállása miatt ez kétségtelen. Kevés munkája ellenére kézjegye azonnal felismerhető; álomszerű díszletek között játszódó, aprólékosan megkomponált jeleneteiben hihetetlen arányérzékkel tudja összeilleszteni a családi melodrámát az abszurd humorral, a szívmelengetést az iróniával. Ha jobban megvizsgáljuk, Anderson eddig sem állt távol a bábfilmezéstől, hisz mind képi világa, mind elrajzolt (élő) szereplői hordoztak klasszikus rajzfilmes, bábszínházas vonásokat - logikus lépés volt tehát egy igazi animáció elkészítése. Roald Dahl állatmeséje pedig szintén jól illik a képbe, hosz Andersonék a történetet egzisztencialista családi melodrámává írták át, nagy adag iróniával és humorral nyakonöntve.
Róka Úr ugyanis egy balul sikerült csirkedézsma után, asszonyi nyomásnak engedve felhagy veszélyes, ám szórakoztató foglalkozásával és unalmas újságírással keresi a kenyerét (mondhatni betagozódik a társadalomba). Telnek-múlnak a rókaévek, hősünk azonban született tolvaj révén nem nyugszik és mesteri terven kezd dolgozni: a három legvéresebb farmer kifosztására készül...
A történetet tehát állatmese, de már az ókor óta tudjuk, az állatok milyen jól személyesítik 
meg az alapvető emberi problémákat. A nagy elődökhöz híven Anderson is vastag iróniával alakítja át a gyerekmesét családterápiás rablásfilmmé, ahol a fő dilemma mégis a társadalmi konformizmus vagy a törvényenkívüli élet kérdése marad. Első hallásra talán mindez hajmeresztően hangzik (egzisztencialista-róka-bábfilm), de a rendező most is megtalálja a tökéletes egyensúlyt komoly és komolytalan, abszurd és szívfacsaró között, így a mese nagyszerűen működik. Anderson láthatóan lubickol a bábozás adta szabadságban és lehetőségekben, így a technikában rejlő szinte minden geget ki is használ. A remek beállítások, a zseniális kameramozgások és a kikacsintó rajzfimes megoldások nagyszerűen egészítik ki a komolyabb pillanatokat - és még rengeteg rejtett poénra is maradt energia (nem is említve az egyértelmű popkultúrális utalásokat).
Ennek megfelelően a látvány is egészen fantasztikus és különleges, itt ugyanis nem 
perfekcionista bábokról van szó: a mozgás picit esetlen, láthatjuk a ragasztásokat és felismerhetjük a felhasznált anyagokat a színvilág pedig régi gyerekkönyvekre emlékeztet. Mondanom sem kell talán, de mindez különös bájjal ruházza fel a filmet - az animáció igazi telitalálat és kreativitása miatt messze veri nagyköltségvetésű hightech látványosságokat. A figurák természetesen világsztárok hangján szólalnak meg, Clooney nagyszerű a vagány róka szerepében, Meryl Streep és Bill Murray is szintén hibátlan - de a showt egyértelműen Willem Dafoe patkánya lopja el.
Nem akarok itt hosszú hozsannába kezdeni, egyszerűen fantasztikus nézni, ahogy az alkotók ennyi humorral és érzelemmel tudják megtölteni az élettelen bábokat. Wes Anderson ismét nagyszerű filmet forgatott, de a bevált keserédes recept az animációs technika miatt most a humor irányába tolódott és ennél jobb nem is történehetett volna, az eredmény ugyanis az utóbbi idők egy legjobb (animációs) filmje lett. Mr.Fox tényleg fantasztikus! Ha lenne igazság a Földön, vasárnap hajnalban e film kapná az animációs Oscart, nemcsak azért, mert igazi míves kézimunka tele sziporkázó ötletekkel és valódi érzelmekkel, hanem mert a film minden túlzás nélkül az emberi fantázia és kreativitás újabb nagy diadala.
"Értékelés: 9/10 - csak mert egy nézés után még nem adunk tizet"
(Halkan és szomorúan jegyzem meg, nem találtam infót a magyar premierről - remélem azért legalább DVDn eljut hozzánk - bár itthon felnőtteknek szóló animációs filmet nem nagyon mer senki forgalmazni...és ezek után ne kalózkodjon az ember???)
