"Egy, csak egy legény van talpon a vidéken" - nyugtázhatjuk elégedetten Dolph Lundgren legújabb filmje, az Icarus után, melynek óriásvikingünk nemcsak főszereplője, de rendezője is, így e művet nyugodtan nevezhetjük saját alkotásának. Ezzel pedig azt hiszem, tisztáztuk a film műfajok között elfoglalt helyét is - igen, tényleg nem görög sorsdrámát vagy realista drámát láthatunk, hanem egy cirógatóan klasszikus B-akciót, melynek esszenciális képe Dolph zord tekintetű arca és hatalmas pisztolya. Eddig ebben látszólag semmi izgi nincsen, de ami mégis érdekessé teszi ezt az egészet, az az a tény, hogy a film egészen friss, idei alkotás (egyenesen házimozira készült). 2010-ben ugyanis látszólag már senki nem forgat ennyire szemtelül egyszerű, a 80-as évek hangulatát visszaböfögő videófilmet, kivéve Doplh barátunkat, aki így minden tekintetben őrzi a régi, klasszikus akciómozik egyre pislákoló lángját a mai túlspilázott és felpörgetett világunkban.
Persze lehet, hogy egy picit elfogult vagyok vele szemben, de Dolph régi nagy kedvencem. Nemcsak az orosznak álcázott svéd akcentusa és a viking őserő miatt bírom, hanem ő azért nagy arc, mert egy akciófilm forgatása miatt nem lett anno vegyészmérnök doktor, egyszerűen otthagyta az ösztöndíjat a MIT-en, ami a világ egyik legjobb műszaki egyeteme. Dolph tehát nem afféle barbár izomember, hanem olyan valaki, aki vélhetően 
baromira élvezi, hogy mindenféle orosz gonoszoknak adja ki magát és játéból szarrá verhet egy rakat statisztát. Ki ne vágyna ugyanerre, most őszintén?!
Dolph tehát vélhetően pontosan tisztában van vele, miben jó és miben nem, ezért talán ő az egyetlen olyan "klasszikus" akciósztár, aki nem próbálkozott sem vígjátékkal sem drámával, hanem ugyanazt a műfajt nyomatja huszonvalahány éve, ráadásul nemcsak színészként, de író-rendezőként is. Gondoljunk csak bele, mára szinte tényeg ő az egytetlen a régi nagyok közül, aki még mindig ugyanazt csinálja, ami naggyá tette: megmosolyogtatóan kőkemény, lineáris meta-akciófilmeket, szigorúan 89 percben. Dolph ezt a műfajt szinte minimális ráncfelvarrással mentette át VHS-ről BlueRay-re, miközben Szegál Pista arca egyre puffattabb és már a lábát nem tudja felemelni, Chuck "Ranger" Norris nyugdíjas lett, Svájcinéger meg afféle Reagen akar lenni. Stallone ugyan van még, de ő meg kikacsingat és önreflektál, ami egyébként nekem nagyon bejön, de az más műfaj. Talán még Van Damme az, aki visszatért az anyaműfaj kebelére (van Tökéletes katona 3 vele és természetesen Dolph-al :) - de aki végig következetesen kitartott ki saját akciófigurája mellett, az bizony nem más, mint rágóállkapcsú szőke svéd hősünk.
Talán e hosszúra nyúlt felvezetésem után nem is kell ecsetelnem a film erényeit és gyengéit. Nem filmtörténeti jelentőségű alkotásról van ugyanis szó, nincsenek hatalmas CGI-összecsapások vagy meglepő fordulatok sem és egy mai villódzáson nevelkedett csíra sem értené, hogy mi ebben a jó. Az Icarus ugyanis igazi időkapszula, amivel visszamehetünk a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójára, amikor a 
világban még alapvetően rend volt - jók és gonoszok sorakoztak fel egymással szemben és itt végezte dolgát a duzzadó izmú fehér férfi: kinyírta a rossz fiúkat és közben eleresztett pár poént is, félkézzel helyre rakva persze a lázadó nőstényeket is. Ugyan hol van már ez a fajta hozzállás a mai világban?!
Az Icarus éppen ezért annyira poén, mert éppen ezt a mára nosztalgikussá fakult receptet viszi tovább! Dolph ugyanis egy ex-KGBs orosz bérgyilkos, akit elárul a maffia, közben meg a házassága is romokban hever és persze a főgonoszról kiderül, hogy a haverja...vajon mi fog történni a következő 88 percben? Komolyan mondom, nehéz meghatódottság nélkül nézni a tiszta vonalvezetést, a minimál-verekedéseket és lövöldözéseket, melyeket persze kötelező szexjelenetek, blackflashek és nagyszerű oroszkodás fűszerez. A főgonosz egyébként nem más, mint Bo Svenson (a Kill Bill papja), élmény nézni az elkarikírozott orosz figuráját, ahogy Dolph zorkó nézése is rendben van, amit a korral megjelenő ráncai ha lehet, még keményebbé tettek. Ehhez jön még a kőkemény, film-noirra hajazó narrálás ("rossz döntés, rossz szituáció - a sors kegyetlen játék") és persze az zárt szájjal elnyögött macsó poénok is. Tiszta retró-hangulat!
Mindezek ellenére néhol azért kénytelenek vagyunk észrevenni, hogy ez bizony már nem a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulója...Dolph ugyanis afféle "Ravasz az agy" főcímet kreált a filmhez, tökös rockzenével - ez pedig kurva kemény, de sajnos a különböző lassítások és a családi problémák okozta érzelmi megnyilvánulások már nem annyira, ahogy a direkten házimozira forgatás is nyomot hagyott néhol a produkción. Itt bizony egy olcsó filmről van szó, amelyet próbál ugyan elfedni Doplh barátunk, de néha bizony elvész az illúzió és rájövünk, hogy 2010 van és rajtunk kívül nem sok hülye nosztalgiázik már ilyen marhaságokkal, hanem inkább valami Statham-féle brutálsággal rombolja az agyát.
Az Icarus tehát mint film nem igazán értékelhető, de mint jelenség, annál inkább. A mai trükkökkel telepakolt, hiperkaratés vagy csavaros-nyomozós, terroristás-kémes akciók erdejében ugyanis nagyszerű móka egy efféle szimpla, jó öreg Dolph-opusz - sok sörrel és néhány értő haverral ugyanis visszarévedhetünk a letűnt korba és közben az agyunkat sem terheljük meg, 88 perc pedig untig elég e nosztalgiaigény fedezésére. Én örülök, hogy Dolph kitart és efféle cuccokat gyárt rendületlenül - talán tényleg ő az utolsó klasszikus akcióhős. De jó lesz látni az Expendables svéd-genyó szerepében.
