Általában úgy szokott ez lenni, hogy végignézem a filmet aztán írok róla, de most rendhagyó bejegyzés következik, ugyanis a firkáláshoz nélkülözhetetlen kezdőlökést most éppen az adta meg, hogy nem néztem végig az adott filmet. Igen, kínos dolog ez, de bármekkora nagy filmes ínyencnek tartom is magam, von Trier Főfönök című munkáját egyszerűen nem tudtam végignézni...és most természetesen nem is kritika következik, nem kezdem el szapulni a filmet, amit végül nem is láttam - keményen ellenállok a fikázás csábító lehetőségének, mert itt valami sokkal érdekesebb jelenségről van szó, amely élveboncolásért kiált és addig nem hagy nyugodni, míg ki nem okoskodom magamból és a köz javára fel nem tálalom!

Arról van ugyanis szó, hogy én valamiért nem rezonálok a dán rendező munkáira és a von Trier-filmek többsége számomra válogatott kínzásokkal ér fel. Önmagában persze ebben még semmi furcsa nem lenne, de az érdekes mindebben mégiscsak az, hogy mindezek ellenére von Triert egy fontos rendezőnek tartom, elismerem az érdemeit és tisztelem a konzekvensen képviselt világfelfogását is - csak nekem ne kelljen szembesülni vele. (Szinte látom magam előtt, ahogy e bekezdést olvasva a dán rendező nyugodtan dől hátra északi otthonában, hogy "fúúú, a Kinetográf írója mégiscsak elismer, megnyugodtam"). Hogyan is van ez? Értékelem mint rendezőt, de kiráz a hideg az önmarcangoló depressziótól, bántja a szemem a naturális filmezés és szinte viccesnek tartom ezt az állandó szenvedést?!

Ebben az egész jelenségben persze nem az a furcsa, hogy nem érint meg von Trier világa - van ilyen, ugyanígy nem csipálom Harry Pottert sem. A dolog pikantériája inkább az, hogy mennyire nem szokták a keményvonalas filmrajongók bevallani, ha valami "nagy" rendezőt, kanonizált alkotót vagy felkapott filmest utálnak. Igen, bizonyos körökben nehezebb bevallani azt, hogy von Triert gázosnak tartom, mint azt, hogy ágybaszarok. Mert az ágybaszarás vicces, von Triert filmkritikusként utálni viszont betegség!

Nem tudom, miért tűnik afféle szentségtörésnek, ha az egyszeri filmbuzi is kijelenti, bizony utál pár nagy nevet. Ám legyen, mint anoním alkoholista én bevallom, hogy a dán rendezőn kívül én bizony nem bírom Bertolucci filmjeit, szenvedek Antonioni alkotásain és egy-két kivételtől eltekintve Godard is béna művészkedőnek hat számomra...és akkor?!
Ettől én még lehetek érzékeny a filmművészetre és el is ismerhetem a fenti rendezők munkásságát is, de vajh miért ne mondhatnám ki: én ezekkel az alkotókkal nem tudok mit kezdeni és egyszerűen nem csípem őket.

Egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy a felkapott, kult nevek kivétel nélkül mindenkinek bejönnek, a fentiekhez hasonló beismeréssel mégsem találkoztam még. Tudom, hogy mások is szenvedek a filmeken, ennek ellenére sokan addig elemzik őket, míg valami kifacsart metafizikai szépséget találnak benne és ez pedig nem feltétlenül sznobizmus, inkább önvédelmi mechanizmus. Mert ugye von Trier magasművészet, aki meg erre nem reagál, az tahó, akkor inkább addig szenved az egyszeri filmkritikus, míg csak talál valami mélységeset az adott filmben - na én erre azt mondom, egy nagy túrót! Akkor már inkább valljuk be, hogy némely "naggyal" nem vagyunk egy hullámhosszon és jelentős szenvedéstől szabadulhatunk meg...így vagyok én és Lars is: nem néztem végig a művét és megspóroltam magamnak egy értékes órát, róla meg nem született valami erőltetetten magasröptű elemzés. Mindketten jól jártunk, nem?!