Az ember egy jó film kedvéért szívesen teszi félre tudományos és/vagy obsukurs műveltségét és adja át magát a gyöngyvászon önmaga teremtette logikai világának. Ha rendesen meg van csinálva a mozi, akkor a néző nem akad fenn még az olyan dolgokon sem, ha szőröstalpú törpék vulkánokhoz visznek gyűrűket vagy ha asztmás, fekete maszkos őrültek építenek a múltban egész fémbolygókat. Ha ugyanis egy film felépíti a saját logikáját és azt jól használja, akkor a néző szívesen vesz részt a játékban, legyen az bármilyen hajmeresztő is. E tétel talán legjobb példája épp az időutazós film, hiszen az ilyen alkotások természetüknél fogva annyi logikai buborékot bugyogtatnak fel, hogy ebbe jobb nem belegondolni, legtöbbször azonban a szórakoztatás vagy a dráma szent oltárán megbocsáthatóvá válik mindez és az időugrálás is mélyebb értelmet nyer.
Nos, Az időutazó felesége épp e fentebb kifejtett tételek nagyszerűen cáfolatát nyújtja, amennyiben az alkalmazott időutazással csak a néző idegeit borzolja, a benne felépített logika pedig egyszerűen semmire nem jó. Én amúgy teljesen nyitott voltam (de komolyan!) és elfogadtam, hogy a csávónak olyan génhibája (!) van, amely miatt véletlenszerűen ugrál az időben (a film szerint a kronogénje rendellenes...no comment). Még azt is megmésztettem, hogy valamiért néha egy erdőbe kerül, néha meg random helyekre és még azon sem akadtam fenn, a környezete vajon mindezt miért veszi ennyire lazán tudomásul. Ez ugye egy mese, bármi lehet, de akkor mégis elkezdtem kiakadni, amikor ennek az egésznek semmi értelme nem kerekedett azon kívül, hogy Erik Bana pucér seggét bámuljuk...
Az időutazás ugyanis általában azért kerül egy filmbe, mert ezzel magyarázható valami nagyon fontos, esetleg általa kimutatható valami mély hasonlat vagy görbe tükör tartható a néző elé. Értem én, hogy esetünkben az időutazó csávó a megállapodni képtelen hús-vér férfiember metaforája akarna lenni, esetünkben azonban ez sajna nagyon el lett maszatolva. Akárhogyan is kutatok ebben a műben, itt mégiscsak arról van szó, hogy van egy srác meg egy csaj. Aztán szerelmesek lesznek. Aztán meg ennyi!
Az alkotók persze úgy gondolhatták, nem kell ide vaslogika vagy mélyenszántó példázat, a filmet majd izmosan romantikusra veszik és akkor minden okés lesz. Jön majd a bundeszhajú Erik Bana, haldoklik egy jót és a női nézők majd elfelejtik ezt az egész időutazós-marhaságot plusz könnyesre is sírják magukat. Valóban van itt elmúlás, nagy szerelem meg a közelgő kaszás réme is beköszönt és tényleg baromira meg is kéne hatódnunk mindezen, sajna azonban mégis kilóg itt a szőrös és büdös lóláb - a néző ugyanis érzi, itt bizony egyszerű parasztvakításról van szó. Hősünk időutazása végeredményben nemcsak logikailag teljesen értelmetlen, de nincs mögötte semmi mélyebb indok sem: nem tudunk meg általa többet a nagy szerelemről, a sorsól vagy az elmúlásról, akkor meg minek?!
Mondjuk ki nyugodtan: így ez az egész csak egy giccs, semmi más!
A film végén persze azért mindent bevetnek a könnyfakasztásért, még a Ghost szelleme is megidéződik (micsoda szóvicc...) de sajna az alkotók végül keményen besokkalnak. Így pedig nem tudjuk nem észrevenni, hogy ez az egész biza csak a Benjamin Button (és Eric Bana) farvizén akarta telibe találni a gyengébbik nemet. Hiába bámuljuk azonban hősünk bociszemeit, valahogy mégsem lágyulunk már el és nem trombitálunk a zsebkendőbe sem. Ehelyett inkább csak a fejünket vakarva azon gondolkodunk, mi miért nem tudunk visszamenni az időben másfél órát...mert akkor megnyomhatnánk a stop gombot!
"Értékelés: 4/10"